„Vigyék el inkább az enyémeket, legalább ott jobb lesz nekik!” – mondta egyszer nekem sok évvel ezelőtt egy nagyon rossz körülmények között élő asszony. Most a napjainkban éltem át először testközelből, családból való kiemelést. Akkor sokat gondolkoztam az asszony mondatán. Most még inkább. Tasnádi Zsófia írása

Két hete, az egyik családból kiemeltek négy Gyermeket. Az egyik kiváltó ok az volt, hogy hosszabb ideje nem jártak iskolába fejtetvesség miatt.

Azonnal bekerültek az egyik átmeneti otthonba. Kaptak tiszta ruhát, meg lettek fürdetve és etetve. Az alsós Gyerekeket az iskolából vitték el, az egyik idősebb Lányt a tanodánkból, ahova a gyámügyesek nem mertek bejönni, mert a szülők az ajtó előtt álltak. A Gyerekek semmilyen holmijukat nem vihették magukkal, az iskolatáskájukat is a suliban kellett hagyniuk. Az iskola egy része végignézte a nem túl szívderítő jelenetet.

Én abban a helyzetben vagyok, hogy pont az átmeneti otthonnal szemben lakom, ezért már az első este átmentem a lányokhoz, hogy lássanak egy ismerős arcot és kicsit megnyugodjanak, beszélgessek velük a helyzetről és arról, hogy értik-e miért történik most velük. A Kicsik kevésbé értették az eseményeket, nekik új volt minden és úgy tűnt jól érzik magukat az új helyen. A nagyobbik Lány nagyon el volt kenődve, nem evett, sokat sírt és azt mondta, hogy nagyon magányosnak érzi magát. Mindenki kedves volt velük bent és engem is örömmel fogadtak a nevelők is. Viszont nem nagyon beszélgetett velük senki arról, hogy miért történik ez velük. Nem volt idő. Az otthon majdnem tele van (12 fő a maximális befogadó kapacitása, most 11 gyerek van az intézményben), és a nap nagy részében – főleg éjszaka – egy nevelő van a gyerekekkel. A környezet nem különösebben felemelő. Lepedő éppen nem volt az ágyakon – gondolom gyorsan fogyó eszköz ez –, plédekkel voltak helyettesítve. A szoba bútorzatát valahonnan kiselejtezett ágyak, szekrények és egy íróasztal alkotják. A falra – minden koncepció nélkül – állatok vannak felfestve. A redőny rosszul működik. A Gyerekek rajzokat tettek az ablakra már az első este után. A közösség helyiségben nem láttam a falra kifüggesztve szabályzatot.

Már itt felmerül egy nagyon fontos kérdés. A jelenleg hatályos szabályok szerint ma, Magyarországon a családból kiemelt gyerekeket nevelőszülőknél vagy lakásotthonok különböző formáiban helyezik el. A 12 év alatti gyermekeket elvileg nevelőszülőkhöz kellene, hogy kerüljenek. Esetünkben krízishelyzet miatt, azonnali hatállyal emelték ki a Gyerekeket. Ilyenkor egy átmeneti (befogadó) otthonba kerülnek, ami igazi gyűjtőhely. Vannak itt szerhasználó és szökésben lévők fiatalok is. Mindenki csak addig tartózkodik itt, amíg végleges nevelési helyükre nem kerülnek vagy esetleg visszatérnek a családjukba. Ezekre a helyekre valószínűleg, általában idősebb gyerekek kerülnek be. Nincs különösebben kialakított napirend, a káosz a meghatározó működési forma. Egy-egy ember van egy-egy napszakra beosztva, és egy ember van arra is, hogy minden ügyes-bajos dolgot elintézzen, szállítsa a gyerekeket: vizsgálatokra, iskolába, szakértőkhöz, orvoshoz, stb. Egy ember. Ha beteg lesz… Ennyire van keret. Véletlenül sem szeretném az otthon dolgozóinak munkáját becsmérelni, mert látom a küzdelmüket és azt, hogy mennyire hálásak a tőlünk érkező segítségért. Borzasztó keretek vannak számukra biztosítva központilag.

A kérdés tehát, ami már itt felmerült bennem; biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely négy rémült, zavarodott Gyermek számára? Főleg, hogy a legfiatalabb hét éves, a nála eggyel idősebb kilenc esztendős.

A nevelők mondták, hogy a papírok és a vizsgálatok miatt azon a héten már nem mennek a Gyerekek iskolába, ez az eljárási rend. Ez kedden történt. Nagyon örültek, amikor kértem, hogy én viszont időnként hadd vigyem el őket a tanodánkba, hogy addig se szakadjanak ki teljesen a megszokott környezetükből. Elmondták, hogy nagyon kevesen vannak nevelők sok gyerekre és sajnos nem igazán tudnak elfoglaltságot biztosítani az otthonban lévőknek. Elég sok most bent a szerhasználó, deviáns gyerek is. Ezek miatt örülnének, ha a kisebbek szinte csak aludni járnának ide. A Gyerekek utaztatásáról is beszéltünk. Elmondták, hogy a reggeli utaztatást igyekeznek megoldani, de lehet, hogy csak késve fognak az iskolába beérni. Viszont a tanodából záráskor már sajnos nem tudják elhozni a Gyerekeket csak előbb, az iskolából, mivel koraeste már csak egy nevelő van az intézményben, akinek sok más dolga is van. Én vállaltam, hogy tanoda után hazaviszem a gyerekeket, hiszen úgyis ott lakom. Nagyon hálásak voltak érte. Megállapodtunk, hogy következő héttől ezt a rendszert fogjuk alkalmazni. Az iskolával is egyeztettek ez ügyben, úgy tűnt remek megoldást találtunk.

Hétfőn azonban felhívtak az otthonból, hogy nem mennek a héten a Gyerekek iskolába, mivel még mindig fennáll a fejtetvesség. Az iskola szociális munkása erről tőlem szerzett tudomást. Az iskola időközben talált átmeneti megoldást a folyamatosan, többeknél fennálló tetűproblémára; a védőnő minden héten lefújja a legproblémásabb gyerekek fejét Pedexxel és kiállít egy igazolást arról, hogy így egy hétig védettek s járhatnak iskolába. Ezzel a konkrétummal és azzal kifejezett kéréssel, hogy jöjjenek a gyerekek iskolába, hívta fel a szociális munkás az otthont, ahol a legtöbben nem tudtak érdembe nyilatkozni a kérdésben. Végül az intézményvezetővel is tudott beszélni, aki kijelentette, ÁNTSZ-es papír nélkül nem mehetnek suliba a gyerekek.

Eltelt a hét, a Gyerekek napjuk nagy részét a facebook előtt töltötték. A testvérek közül még a nagyfiú sem jár iskolába, pedig neki rövid a haja és azt mondja, hogy ő nem tetves. Vele is folyamatos probléma volt, amíg még otthon lakott, hogy nem járt a szakiskolába. A két Kisebb lány mindennel együtt egy hónapja nem vett részt tanórákon. Két hét telt el aközött, hogy bekerültek az otthonba és aközött, hogy újra elkezdtek iskolába járni. Pont annyi, amennyit otthon töltöttek tetvesen. A Legkisebb lány még a múlt héten sem volt, mert köhögött. A társpedagógus minden igyekezete ellenére nem nagyon tudott vele a héten tanulni, pedig ebben igyekeztünk összedolgozni. Ezért mi elvittük őt a tanodába, hogy ott haladjunk legalább a tananyaggal, amit előre leegyezettünk a tanító nénivel. De mi van azokkal, akik után nem megyünk mi? Megbukik, ha egy ilyen helyzet áll elő az életében?

Nem a nevelőket vagy az intézmény vezetőt szeretném pellengére állítani ebben a cikkben, csupán a kérdést feltenni, hogy mi változik tartósan ezeknek a gyerekeknek az életében így? Valóban megvédi őket a gyermekvédelem? Mitől védi meg őket a gyermekvédelem? A szüleiktől? A szüleik is állami gondoskodásban nőttek fel és nem sikerült elsajátítaniuk azokat a kereteket, kialakítani azokat az érzelmi kapcsolatokat, amelyekkel később sikeres családalapítók és fenntartók lehettek volna. Ingáztak egyik intézményből a másikba és közben nem volt, aki szeresse őket. Ők nagyon szeretni szeretnék a gyerekeiket, mindent megadni nekik és jobb életet biztosítani nekik, de azt nem tudják, hogy pontosan az milyen is és, hogy hogyan tegyék mindezt. Soha senki nem mutatta meg nekik.

Vajon ez a sors vár az ő gyerekeikre is?

Az interneten, az otthon feladatainál feltüntetik többek között; „beutalt gyermek tankötelezettsége teljesítési lehetőségének biztosítása (elsősorban az Átmeneti Otthonon belül, tanulmányi év elvesztésének elkerülésére.)”

Az iskolatáskák, a gyerekek tanszereivel nem tudom, hogy mikor érték volna utol a gyerekeket az otthonban, ha mi nem megyünk át érte és visszük el. A gyerekek tanárait szintén mi kérdeztük meg, hogy miket kell bepótolni és gyakorolni a gyerekekkel. Mondogatják a gyerekek, hogy szoktak tanulni valamelyik nevelővel, csak azt nem értem, hogy honnan tudták, hogy mit kell pontosan tanulni velük. Múlt héten még értesített minket az otthon, hogy nem mennek a gyerekek iskolába. Most nem. Sőt az iskolát sem. Nem hiszek benne, hogy valós életminőségbeli változás történhet ezeknél a gyerekeknél, ha nincs hatékony kommunikáció a szociális és oktatási szféra szereplői között. Márpedig azt látjuk, hogy hiába van protokolláris szinten létrehozva egy jelzőrendszer, a pedagógusok nem ismerik a gyermekvédelmi hátteret (melyik problémával, kihez kell fordulni), eszközöket (milyen körülmények közé kerül az a gyerek, akit kiemelnek a családból) és folyamatokat  (hogyan is zajlik pontosan egy családból történő kiemelés). A gyermekvédelemben pedig nem igazán van igény arra, hogy a beutalt gyermek a lehető legoptimálisabb mértékben érvényesíthesse az oktatáshoz való jogát.

Nem elegendő egy bekerülő gyermek esetében csak a látszati, felületi problémák kezelése: higiénia, élelmezés.

Mivel a társ pedagógus, akinek a feladat a gyerekek iskolába szállítása, munkaideje csak nyolckor kezdődik, a kisebb Lányok csak a második órára fognak beérni az iskolába. És ez még a jobbik eset. Gyakran fordul elő, hogy az átmeneti otthonokba bekerülő fiatalok egészen addig nem járnak iskolába – magántanulói státuszba kerülnek -, ameddig a végleges elhelyezés meg nem történik. Akkorra pedig már súlyos szocializációs és tanulási nehézségekkel küzdenek. Esetünkben a hétéves kislány nagyon súlyos lemaradásokkal küzd. Most kellene elsajátítania az írás, olvasás és számolás alapjait, de két hét alatt az otthon munkatársai még nem vették fel a tananyag miatt a kapcsolatot az iskolával.

Vajon az a gyermekek érdekeit szolgálja, ha egyamúgy is labilis időszakban a gyerekeket kiszakítják a megszokott környezetükből és attól a jogtól is megfosztják őket, hogy egy integrált közegben tanulhassanak, kortársaikkal együtt? Mert, ha magántanulóvá vállnak esetleg arra az időre, amíg az elhelyezés megtörténik, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy értékes tanulási és szocializációs lehetőségektől esnek el.

Valami nagyon rosszul működik a gyermekvédelemben. A munkatársak nagy részben túlterheltek, alulfizetettek és nem kapnak megfelelő képzési és szupervíziós lehetőségeket. A szakellátásban működő állami gondoskodást végző intézményeknek, központilag megszabott tárgyi és anyagi lehetőségei szűkösek. Valós és hatékony pedagógia-nevelési rendszer pedig egyáltalán nincsen kiépítve az átmeneti otthonokban, de azt gondolom, hogy még a lakásotthonok nagy részében sem.

A változáshoz valószínűleg rendszerszintű átalakításra, szemléletváltásra lenne szükség és arra, hogy az állam jobb feltételeket teremtsen ennek a szférának.

Szerinted Magyarországon lesz olyan, hogy a szociális szférában dolgozni kiváltság lesz? Mert amúgy egy gyönyörű szakma…

A szerző a pécsi Az emberség erejével Alapítvány munkatársa. A cikk eredeti formájában itt jelent meg két részletben.