L. Ritók Nóra írása az Ezredvégen jelent meg

Nem egyszerű a szegregátumokban dolgozni. Olyan bonyolult hatásrendszerben kell eligazodni, ami a legtöbb emberből a menekülést váltja ki. Érthető is, hiszen a helyzet kilátástalan. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Egyéni és társadalmi felelősségek vagy felelőtlenségek, eleve elrendeltség, átörökített nyomorúság, önmaga gerjesztett, és mások általi kirekesztődés, emberi gyarlóságok, kívülről meghatározottság lehangoló szövevényében kell tájékozódni, kiutat keresni, partnerré tenni, fejleszteni, harcolni mindenkivel, minden szinten. Messzire előre nézni, olyan célokat és utat látni, ami erőt ad a pillanatnyi kudarcok elviselésére.
Nem egyszerű. Ha újra kezdeném, mégis ezt választanám. Egyrészt, mert hallatlanul izgalmas, másrészt, mert érzem, hogy sikerülni fog. Bár lehet, azért van ez így, annyira akarom, hogy már el is hiszem. De e nélkül talán nem is menne.

Sok területen nehéz fogást találni. Az egyik ilyen az uzsora is. Erről írok most, nem tudományos alapon, szakirodalmi hivatkozásokkal, csupán a magam tapasztalatai alapján. A napi terepi gyakorlatban küzdve ezzel a felszámolhatatlan valamivel, amit uzsorának hívnak.

Az uzsora és a problématérkép

A szegregátumokban a munka megkezdésekor problématérképet készítünk, mely alapjaiban pár hónap alatt értelmezhető keretet ad a munkához, viszont folyamatában mindig változik, új elemek kerülnek bele, vagy éppen fejlődnek vissza a változások miatt.

A problématérkép legnehezebb pontjai a kriminalizálódási pontok, mivel a változtatásra irányuló hatást ezen a területen nagyon sok tényező gátolja. Fontos, hogy ezeket a pontokat sok szempontból elemezzük, megvizsgálva azt is, a közösségbe hogyan, milyen erőviszonyok mentén épültek be, hiszen ezek ismerete nélkül nagyon nehéz bármilyen hatásrendszert elindítani.

Egyik kriminalizálódási pont az uzsora is, vagy, ahogy errefelé inkább hívják, a kamatos pénz, mely szinte állandó jellemzője a szegregátumoknak. Hallani ezekről leginkább akkor lehet többet, nyilvánosan is, amikor a rendőrség beavatkozik, de akkorra már családokat nyomorít meg ez a furcsa függőség, melyekről mindenki tud a közösségen belül, és melyektől képtelenek megszabadulni. Ha pedig a rendőrség „le is fejezi” a bűnbandát, és átmenetileg börtönbe kerülnek az uzsorások, hamar feljön a „második vonal”, mert a kilátástalan élethelyzetben élőknél ez mindig újratermelődik. A folyamat pedig kezdődik elölről.

Átörökítés

A legnagyobb gond, hogy ezek nem egyszeri bűnesetek, hanem olyan, a közösség életébe, tudatába beépült működések, melyek hosszú távon szerveződnek, több szálon kötődve a közösséghez, gyakran többszörös függőségeket is kialakítva, melyben sok a cinkos elhallgatás, vagy éppen az erősebbnek megfelelni akarás bonyolult rendszere, épp ezért nem lehet egy-egy leleplezéssel, büntetéssel megszüntetni. Az átörökítés működik itt is, mint annyi területen a nyomorúságban, a gyerekekbe születésük pillanatától fokozatosan beépülő viszonyulásokkal, melyek ellen nagyon nehéz hatni bármivel.

Az uzsorások családjai átörökítik a pénzszerzésnek ezt a módszerét, a hozzá tartozó kommunikációval együtt, hiszen ez a „könnyű pénz” vonzó, nem kell hozzá tanulás, munka, és a hozzá tartozó viselkedésforma, a maga attribútumaival ma karriertörténetet jelent sok roma fiú számára. A börtön általában nem visszatartó erő ebben, a személyiségbe mélyen beépült jegyeket gyakran nem képes az elzárás sem gyengíteni, sőt néha úgy tűnik, inkább erősíti azt. Sok esetben látni, hogy a kamatozáshoz más bűnterület is kapcsolódik, prostituáltak futtatása leginkább.

A közösség viselkedése is érdekes, eleinte nem is tekinti bűnnek az uzsorát, sokkal inkább segítségnek, és a közösségi elutasítás csak a nagyon durva, agresszív esetek kapcsán mozdul meg, és akkor sem egyértelműen. Az erre irányuló beszélgetésekben a félelem csak a közvetlen érintettnél jelenik meg elemként, a többieknél egyszerű értékítéletek jelzik, hogy a szükség, a segítség, a kötelezettség számukra elfogadható erkölcsi rendszere ez, mely sok esetben felmenti az uzsorást, és a „minek ment bele” mondattal egyértelműen a kölcsönt felvevőre tolja át a felelősséget. Ennek a szemléletnek az átörökítése is megfigyelhető. A „jobb velük jóban lenni” elv pedig természetesen illeszkedik abba a hierarchiába, ami ma a roma közösségeket jellemzi, ahol már rég nem a vajda-rendszer a rendteremtő erő. Tekintélye a tudásnak nincs, nem is nagyon találkoznak ilyennel, akinek több iskolája van, mint a nyolc osztály, az már rég nem a szegregátumokban él, hatalma pedig itt annak van, akinek pénze van, ami ezeken a helyeken sosem a legális utat jelenti.

Számunkra is a legnehezebb helyzet az életvitelszerűen bűnözésből élő családok jelenléte. Akik sosem fognak minimálbérért dolgozni, mert megtapasztalták, hogy annak sokszorosát kereshetik meg illegálisan, tudásuk meg nincs másra, nekik is csak a fizikai erejük van, mint munkaerő-piaci szempontból lényeges tényező. Létükből adódóan pedig mindig még több pénzt akarnak. Házaikat pazarul rendezik be, drága autókat vásárolnak, ékszereket, nagy lábon élnek, szórakoznak, mindenük megvan más nyomorúságából. Nekik nem motiváló a közmunka lehetősége (hangoztatják is, hogy annyiért nem mennének el dolgozni), sem semmilyen más kétkezi munkáé, és ebben a szellemben nőnek fel a gyerekeik is. Ők, amint lehet, már az iskolában gyakorolják a felnőttektől látott kommunikációt, erőszakoskodva osztálytársaikkal, később árulnak ezt-azt, cigit, kábítószert, lopott telefont, elvesznek zsebpénzt, értékeket a többiektől, félelemben tartva, állandóan fenyegetve őket. Az iskola velük szemben eszköztelen. Vannak persze erre is programok, pl. az osztályfőnöki órák, ahová meghívnak egy rendőrt, aki elmondja, hogy nem szabad verekedni, lopni, és most ott van ugye az erkölcsi nevelés is beépítve a tantervbe, de ezek ebben a formában semmilyen hatással nincsenek az életvitelszerűen bűnöző családok gyerekeikre. Úgy tűnik, a kört ebben a rendszerben nem lehet megtörni.

Mit lehet akkor tenni? A jogkövető magatartás megtartása alapvető az integráció szempontjából. De nagy kérdés, hogyan lehet ezt elérni? A közösség fejlesztésével? Vajon képes-e ez a szétesett, értékeit vesztett, nyomorban élő, tanulatlan közeg, ami ma az uzsora elszenvedője, fellépni valahogy ezzel szemben? Tapasztalatunk szerint csak ebben bízhatunk. Mert a másik oldal nem fog változni. Ők így szocializálódtak, ebből élnek. Ott csak a rendőrség, a büntetés-végrehajtás érhet el valahogy változást.

Az uzsora táptalaja: a megélhetéshez nem elegendő jövedelem

A családok zömének a biztos jövedelme a jelenlegi törvények szerinti „szociális”, a 22 800 Ft és a családi pótlék. Ezt kicsit növelheti a közmunka lehetősége, de ez átmeneti állapot, biztos jövőképet nem ad. Más lehetőség meg nem nagyon van. Néha egy-egy alkalmi munka (mindig feketén), vagy a kora nyári hónapokban a kamilla, bodza, csigaszedés ad némi kiegészítést. A családokba hivatalosan befutó jövedelem általában két hétre elég. Amikor megkapják, egy részét rögtön le kell, hogy adják tartozásba, e miatt rögtön nehezebb helyzetből indulnak, és a maguk előtt görgetett adósság csak nő. Amikor bekerülnek a közmunkaprogramba, gyakori, hogy a jövedelemből a szemétszállítás díjának elmaradását is levonják, az első hónapban néha alig kapnak így valamit. Aki hosszabban dolgozik, azt pedig elérik a behajtó-cégek, és a közüzemi tartozások, vagy banki kölcsönök, kezességvállalások a fizetés felét is elvihetik.

A lakások komfort nélküliek, vagy alacsony komfortfokozatúak. A villanyt az alapítványunk már a legtöbb helyen a kártyás mérőórával legalizálta, erre megy a lakásfenntartási támogatás, így ez a legtöbb családnál már megoldott. Mikor elkezdtünk dolgozni, rengeteg illegális, lopott, vagy egymástól kért áramfogyasztás volt, leginkább kábeleken vitték azokból a házakból az áramot, ahol még nem kötötték ki a villanyt a tartozás miatt. Volt olyan ház, amelyik több mint egy millió forintos tartozást halmozott így fel. Az EON ezt nem tudja behajtani, a ház lakóinak nincs folyamatos jövedelme, hiába megy ki nekik a felszólítás. A kártyás villanyóra feltöltéseit felezi a cég a tartozás fejében, ahol lehet, ahol nem, ott eladják a tartozást behajtó-cégeknek, amelyek mindent elkövetnek, hogy behajtsák azt. De visszafizetés csak ott lehetséges, ahol tartósan el tud helyezkedni valaki. Ez pedig meglehetősen ritka.

Vizet szinte mindenhol az utcáról szerezhetnek. A lakások szoba-konyhásak, van, ahol két szoba is van, de telente egyben alszanak, egynek a fűtésére van lehetőség. A tél a fahiány miatt különösen nehéz, ha gyűjtenek, annak többnyire szabálysértés a vége, amit be kell fizetni, vagy leülni.

A házak berendezése szegényes, asztal, szék szinte sehol nincs, csak ágyak, és a szekrény(ek) vannak. Gyakori, hogy a téli hónapokban fa híján feltüzelik a szekrényeket, ágykereteket. Van, ahol akad gáztűzhely, de a palackcsere ritkán folyamatos, amikor nincs, akkor a kályhán főznek, nyáron is. Látni még nyaranta két téglára tett lábast az udvaron, ebben fő az étel, alatta kis mélyedésben tüzelnek. Ha megszorulnak, előfordul, hogy nyáron a kályhát eladják, hiszen akkor nem kell, de ősszel nem lesz pénzük újat vásárolni, és akkor bajban vannak.

A nyílászárók rosszak, az ablakok töröttek, az utcakép lehangoló. Amikor elkezdtünk dolgozni, sok helyen a pottyantós WC is hiányzott. Sok család jellemzően nem tartja rendben a környezetet, sok a szemét, törmelék, hulladék, amiben megtelepszik a patkány, és beveszi magát az alap nélküli vályogházakba, zavarva az éjszaka nyugalmát, de ha nagyon elszaporodnak, nappal is ott szaladgálnak a házban. Gyakori a csótány is, néhol százával alkotnak nagy foltot a mennyezet repedései mentén.

Kevés a ruha, cipő, játék, az edény, minden hamar leamortizálódik a szűkös, személyes élettér nélküli helyiségben, és pótlásra nincs mód. A mosás többnyire kézzel történik, nagy kincs egy-egy keverőtárcsás mosógép, vagy a különösen télen fontos centrifuga.

Ami egyetlen „luxuscikk” a házakban, és jelzi, hogy a 21. században vagyunk, az a televízió. Ez, mint az esték szervező eleme, különös jelentőséggel bír az életükben. Televíziót mindenképpen szereznek, bármi áron. Ez viszont hozza a reklámokat, a fogyasztói társadalom üzenetét: „fogyassz”, „az vagy, amid van”, és ez rájuk éppúgy hat, mint a többségi társadalomra, és ha pénz van, akkor átgondolás nélkül vásárolnak. Jön a nyomorúságba a plazma tv, amit többnyire hitelbe vesznek, mert van bank, ami ad kisösszegű kölcsönt azonnal, magas THM-mel, de nem számít, felveszik. A vége gyakran az, hogy nem tudják fizetni, ha kéztől veszik, akkor visszaadják az eladónak, vagy eladják egymásnak a tartozással együtt, néha pedig egyszerűen elviszik tőlük tartozás fejében, nekik meg marad a banki törlesztés.

Itt nincs mit pénzzé tenni. A kevés pénzből, és a beosztás hiányából adódó jövedelem nélküli napokat pedig csak nehezíti egy-egy betegség, ami a gyerekeknél és főleg a téli hónapokban, gyakori. Kellene a gyógyszer, de nincs miből megvenni, sokszor kórházi kezelés a vége, vagy szövődménnyel történő átmeneti gyógyulás.

És élelem is kell, a hónap végéig. Tűzifa, télen. Szappan, mosószer. Váratlan problémák jönnek, amihez pénz kell. Kórház. Temetés. Mind nehéz helyzet elé állítja őket. A megoldhatatlan helyzetek pedig az uzsora melegágyai.

Munkalehetőség? A térségben sincs. Hiába utaznának (bár útiköltségre sem futja), távolabb sincs munka a csupán a fizikai erejével rendelkező, tanulatlan, szakképzetlen embereknek. Néha elköltözik egy-egy család, ha távolabb van rokonság, oda, eladnak mindent, a pénzből elutaznak, de hamar visszajönnek, mert munkát ott sem kapnak, az albérletekre előre kell fizetni, a megélhetés mindenhol drága, ráadásul mire a rendszeren átfut a lakcímváltozás, hetekkel később kapják meg azt a kevés jövedelmet is.

Nincs kiút. Legális, elég jövedelmet adó munkával ma a szegregátumokban élők nem tudnak megfelelő jövedelemhez jutni.

Kriminalizálódási pontok

Marad hát a pénzszerzés más módja, mely a háttérben mind kötődik valamilyen módon az uzsorázókhoz is, vagy felvásárlóként, vagy futtatóként, vagy szervezőként.

A lopások, melyek a napi túlélést biztosítják, betörések, kamrafeltörések, tyúklopások, kertek megdézsmálása, bolti lopások. Ez mind segíti a település amortizációját, az állandó konfliktushelyzet mellett elveszti a motivációt az önfenntartásra az is, akinek még volt, nincs értelme kertet művelni ott, ahol a termést más takarítja be, értelmetlen baromfit nevelni az éjszakai tolvajoknak.

Aztán ott van a prostitúció. Furcsa azt látni, hogy itt sokszor nem fizikai kényszer viszi erre az útra a lányokat, nem rabolják el, erőszakolják meg, tartják fogva őket (bár természetesen ez is előfordul), sokkal inkább a nyomor kényszere ez. Mert ez olyan karriertörténetként jelenik meg a lányoknál, ami a napi nélkülözésben jövőképet ad: pénzt, divatos ruhákat, ékszert, kozmetikumot, telefont, sok esetben szórakozási, bulizási lehetőséget is, mindazt, amire ebben a nihilben vágynak. Mert a kiöltözés, a kocsival értük jövő futtató a szegregátumban olyan szituáció, ami vonzó számukra. Mert jobb életfeltételeket mutat, mint ami a szegregátumban elérhető. Nagyon nehéz ezzel szemben tanulásra motiválni a lányokat. Mert nincs minta a tanulásban szerzett karrierről, aki elvégzi az általános iskolát is legfeljebb a közmunkáig jut, vagy szül, és szül újra, míg lesz főállású anya. Aki esetleg 16 éves koráig még tanul, az sincs előrébb. Nincs, ami ma felvenné a versenyt egy prostituált karrierjével. Vannak, akik külföldre kerülnek, ahonnan néha hazalátogatnak, és a kép, amit magukról kommunikálnak pozitív, negatív történet nem nagyon gondolkoztatja el az otthoniakat.

Néha nem is értem, hogy miért csak a lányok egy része kerül ebbe a helyzetbe. Nyilván a „szolgáltatásba” belevonódást biztosító személyek sincsenek mindenhol egyforma erővel jelen, és talán fékező a korai családalapítás is. De azokban a közösségekben, ahol áthagyományozódó tapasztalata van a prostitúciónak, ott szinte biztosan ez az út vár a lányokra.

Azt tapasztaljuk, hogy a Facebook is sokat segít a prostitúció terjedésében. Olyan virtuális térré vált ebben a közegben, melynek használatát részben az iskolában, részben a telefonok ingyenes Facebook szolgáltatásán megtanulják, de igazából nem használják megfelelően a lehetőségeit, és a veszélyeiről sincs tudásuk. A pózok, a magamutogatás, a testük ajánlgatása már egészen kis korban követendő mintává válik, a kommunikáció sajátos színezetet nyer, és ennek a „tudásnak” a megosztójává is válik a közösségi média. Mivel a szülők sok esetben digitális analfabéták, nincs rálátásuk a gyerekük virtuális térben történő életére, más esetben a tudtukkal megy, sőt, sokszor az anyák is hasonló fotókat osztanak meg magukról. A legszörnyűbb látni egy-egy ilyen családban a tíz év alatti kislányok pucsító fotóit, mert amikor ismeri az ember a családot is, ilyenkor érzi igazán, hogy képtelen megállítani egy ilyen folyamatot.

Másik érdekes pont a szegénységben a hajléktalan emberek sorsa, akik csicskaként élnek a falvakban. Jellemzően őket sem kényszerítik erre, ma már kevés ilyet találunk, de szolgaként élnek a befogadó családokban, a szállás és étel fejében elvégeznek minden házimunkát. A jövedelmüket, ha van, a szállásadóknak leadják, gyakran kezességet íratnak velük alá kölcsönfelvételre, így is magukhoz kötve, állandóan alárendelt helyzetben tartva őket. Ami miatt különösen veszélyes pont ez, az ennek a viszonyrendszernek az átörökítése. A vele járó kommunikációé, amit a gyerekek is átvesznek. Megtanulják, hogy lehet egy felnőttet, kiszolgáltatottat alázni, dolgoztatni. Mindez olyan magatartásformákat rögzít a gyerekekben, ami további kriminalizálódási pontokat erősít meg. Ráadásul akadálya az önfenntartási képességek fejlesztésének, hiszen ezekben a családokban minden munkát a csicska végez, és az ő munkája az alárendeltség miatt nem követendő példa a gyerekeknek.

Ebben a szövevényes problémahalmazban nagyon nehéz utat találni a jogkövető magatartás és a biztosabb jövő felé. Akik teljes esélytelenségben élnek, gyakran nélkülöznek, azokat lehet lépésről lépésre helyzetbe hozni, képessé tenni az önfenntartásra, munkára, elmozdulásra az élethelyzetéből. Akinek azonban a jövedelme megvan, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, ott ezek az eszközök, módszerek sikertelenek. Nem tehetők partnerré abban a szabályrendszerben, amit az alapítványunk a közösséggel együtt alakított ki, és melyben az alapmondat: „Nem kötelező az alapítvánnyal együttműködni, de segítséget csak az várhat, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu.” Nekik ugyanis nincs szükségük segítségre, sőt, mindent elkövetnek, hogy a mi segítő tevékenységünket is akadályozzák, hiszen ez rontja az ő üzleti esélyeiket.

Ezért gyakran velünk szemben is agresszívan, fenyegetően lépnek fel, előfordult már, hogy nekünk, segítő alapítványi munkatársaknak is rendőri segítséget kellett kérnünk, mert veszélyben voltunk.

Az uzsora kialakulásának lépései

A terepen, ahol dolgozunk, próbáltuk megfigyelni és értelmezni az uzsora kialakulását, felépülését, a családok függő helyzetbe kerülését.

Az egyik kezdeti forma a pénzért fuvarozás. Arra a hiányra épül rá, hogy a szegregátumokból a közlekedés nehézkes, egy-egy nagyobb városba csak többszöri átszállással, várakozással lehet eljutni, ráadásul nincs helyismeret, ami további bizonytalansági tényezőt jelent. Mivel a szegregátumok szolgáltatásokkal való ellátása hiányos, így szinte mindenért utazni kell. Az állam biztosít ugyan a falugondnoki hálózattal éppen ezért egy mikrobuszt ezekre a településekre, de ezek fenntartása a kis településeken nehézkes, az állami támogatás többnyire a falugondnok bérére és a cégautó-adóra elég, a benzinre, javításra már saját forrásból kell a településnek szánni. Az pedig nem egyszerű ott, ahol pl. az éves helyi adó mindössze 400 ezer Ft. A személyszállításra az önkormányzatnál fel kell iratkozni, előre, várni kell gyakran, összevárni a többieket, akiknek szintén gondja van, de lehet, másfele, és az alkalmazkodás nehezen megy.

Akinek van autója, az vállalja, hogy háztól-házig viszi a megrendelőt. Mára már általános szokássá vált az autórendelés, néha más faluból is, ha ott nincs éppen, aki vállalná, sokszor érthetetlenül ezt választják, és nem a tömegközlekedést, pedig ez sokszorosába kerül. Vannak falvak, ahol ez, mint egy státusszimbólum jelenik már meg, az autórendelés a „valakivé válás” attribútuma lett. A gyakran csak 5 km-re szóló 2-300 forintos benzinköltség a 2000 forintos viteldíjnak csak töredéke, 25 km-re már 5000, 60 km-re már 8000 Ft a tarifa. Az uzsorába pedig úgy csúszik bele, hogy hitelbe is megy a fuvar, kicsit többért, amit „családikor” majd megadnak, ha pedig vásárlás is kapcsolódik hozzá, gyakran azt is megelőlegezik, tovább növelve a tartozást és a kamatot is.

A kéztől vásárlás, legyen az disznóhús, tyúk, vagy krumpli, esetleg tv, számítógép, autó, bútor, vagy bármilyen más, használt holmi, az is többnyire hitelbe megy, és a hirtelen támadt szükség, vagy vágy felülírja annak a végiggondolkodását, hogy a jövedelemhez jutó család a tartozás kifizetése után miből fog kenyeret venni a következő fizetésig. Ez a görgetett adósság, ami mindig több és több lesz, előbb-utóbb lehetetlen helyzetet teremt.

Azt is megfigyeltük, hogy az azonnali szükséglet kielégítés is része a problémának. Nem lehet meggyőzni azt aki tv-t akar, hogy várjunk egy hónapot, mert akkor esetleg adományból ingyen is tudunk adni. Inkább megveszi most hitelbe, áron felül, nincs türelem kivárni a kedvezőbbet. És ez kis dolgokban is így működik, hiába mondtuk pl. az egyik családnál, hogy fél egykor kivisszük a kismamát a babával a faluba a kórházból, inkább autót fogadtak, hitelbe, és fél tizenkettőkor hazavitték, nem törődve vele, hogy mennyibe kerül majd nekik.

Az uzsorát gyakran megteremti a „boltocskázás” rendszere is. Ez lehet illegális, ahol egy háznál egyszerűen felhalmoznak alapélelmiszereket, sőt, megrendelésre bármit meghoznak, a beszerzés helye többnyire a feketepiac, az árakat ők szabják meg, ellenőrizhetetlenül, hitelbe is lehet rendelni, „felírásra” a végén pedig a család teljes jövedelmével függ a tartozástól, a beszerzőtől, aki még a segítő szerepében is tetszeleg, hiszen ő az, aki ad, mikor semmi sincs.

Ugyanez a helyzet, ha van bolt a szegregátumban. Itt is megy a felírásra vásárlás, az árak itt is ellenőrizhetetlenek, a szavatosság szintén, mellette többnyire van egy illegális rész is, „pult alól”, vagy „otthonról”. A boltos felvásárolja az élelmiszeradományokat is, majd háromszoros áron adja el ugyananak a személynek, akitől megvette. Sokan eleve leadják a családi pótlékot rögtön a boltba, mikor megkapják, és ezért kenyeret visznek, végig a hónapban. (Ez egyébként már egy lépés az öngondoskodás felé, bár az önálló beosztást még nem vállalják be. Mivel azonban tudják, hogy a pénz elmegy majd másra, így előre a boltban lefoglalják vele a kenyeret.) A baj itt is az, hogy a boltos ezt ellenőrizhetetlenül teszi, az ő célja, hogy haszna legyen.

Mivel a bolt legális forgalma kicsi, így óhatatlanul sodródik bele a tulajdonos is a kamatozásba, de a hasznát eleinte nem kamattal realizálja, hanem egy saját árszabással, amibe belefér a bekerülési ár többszöröse is. Minél kevesebb pénzt kap vissza a „felírásból” annál magasabb árakat szab. Ő is ördögi körbe kerül ezzel. A családok zöme igyekszik visszaadni a tartozást, mert ha nem adják meg, nincs több hitel a boltban, és, mivel nincs hova fordulni, erre próbálnak ügyelni. Mások jó nagy tartozást hagynak bent, és megszakítják a kapcsolatot a boltossal, általában hangos cirkuszok közepette.

Alakult már ki uzsora a saját termelésű zöldség, tojás, hús hitelbe történő eladásából is, sőt olyan is volt, aki disznókat vásárolt, levágta, elmérte, hitelbe, felírva a tartozást, ami a következő vásárlásoknál újabb és újabb összegekkel bővült. Létezik ez a dohány, vagy cigaretta, és a rossz minőségű bor, pálinka esetében is.

És persze ott van a pénz kölcsön is, amit a hirtelen támadt krízishelyzet indít meg, pl. egy temetés, betegség, vagy meggondolatlan vásárlás. Ha nem tudják megadni, előbb-utóbb fenyegetni kezdik a családot, gyakran más településről is érkeznek kigyúrt behajtók, és a vége rettegés, verések. Idáig azonban nem túl gyakran jutnak el. A „csendes” tartozások, függőségek száma jóval több a falvakban, mint amire hivatalosan fény derül.

Miért nem lehet egyszerűen elkapni őket?

A feljelentés nem működik. Visszatartó a félelem, mert mindig marad otthon családtag, aki tovább fenyegeti a tartozókat, immár két dologért is, a tartozásért, és a feljelentésért is. Olyan meg, aki szemtanúként jelentkezne, nincsen. Bár mindenki tudja, senki sem akar belekeveredni, inkább hallgat. Ez a magatartás általános más bűnesetek esetében is. Senki sem akar bajt magának, rendőrségre, bíróságra járni, inkább félrefordul, nem jelez semmit. Aki esetleg mégis belevonódott, gyakran visszavonja a feljelentést.

A rendőrség bizonyítékot vár, tettenérést, és akkor lép. Ezt azonban nehezen vállalja fel bárki. Ha nem sikerül, ő marad benne, és csak bajt csinál magának. Vannak persze beépített emberek, akik jelentenek a rendőrségnek, de ez a kivételezett helyzet őket is furcsa szerepbe hozza, egy idő után „érinthetetlennek” érzik magukat, és a jelentéseket a saját kapcsolati tőkéjük építése szerint működtetik, akivel épp haragban vannak, azt a legapróbb dologért is „felnyomják”, de hallgatnak ott, ahol nekik is személyes érdekeltségük van. Sőt, képesek maguk is függőségben tartani családokat, ennek a szerepnek a rejtekéből.

Persze vannak más összefonódások is. Volt, ahol a település alpolgármestere uzsorázott, másutt a polgárőr, de előfordult pedagógus is, aki önkormányzati képviselő is volt, és vegyesboltot üzemeltetett. A hivatali kapcsolatrendszerben a hierarchizálódás, és az „uram-bátyám” viszonylatok fenntarthatóvá teszik az egészet, ilyenkor kölcsönről beszélnek, maximum zsebszerződésekkel, pedig a valóságban ez is uzsora, csak „elegánsabb” köntösben, és a visszafizetés kényszerítő eszközei is mások, a segélymegvonástól a hivatalos bírósági behajtatásig terjedhetnek.

Van-e kiút? Gátat lehet-e szabni az uzsorának?

Alapítványunk a közösség megerősítésében látja a megoldást, olyan helyzetbe hozni a szegregátumokban élőket, hogy ne forduljanak uzsoráshoz, hanem más módon keressék meg a szükségleteik kielégítésére a lehetőséget.

Ennek érdekében több területen is próbálunk beavatkozni.

Az egyik, az önfenntartási képességek fejlesztése, lehetőségek biztosítása arra, hogy alapszükségleteiket kielégíthessék. Ezt jelenleg két területen vezettük be. Az egyik, hogy a falvakban, a ház körüli kerteket kihasználják, és zöldségeket, krumplit termesszenek a főzéshez. Mivel nincs áthagyományozódott tudás erre, így ez egy szemléletváltással, tudásátadással járó lehetőségnyújtás. A jövedelemviszonyok miatt a kertek felszántásában és a vetőmagvakban segít az alapítvány, és követjük a kertek állapotát, ha kell, szakmai segítséget is adunk. Lassan épül be az életmódba ez az elem, de egyre többen csatlakoznak. Van külön a gyerekek számára szervezett kiskertprogramunk is. Vannak háztartások, ahol már ólépítésben is segítettünk, megteremtve a lehetőségét a baromfitartásnak is. Van közösségi kertünk is, ahol önkéntes munkában zöldséget és gyógynövényt termesztenek, ezeket részben a benne dolgozók között osztjuk szét, részben munkahelyteremtő lehetőségként szervezzük. A másik terület a téli időszak gondjainak enyhítésére szolgáló biobrikett program. Itt mezőgazdasági hulladék (leginkább napraforgótörek), és papír felhasználásával a nyári időszakban fűtőanyagot készítenek, melyet a napon szárítanak, és elraktároznak a téli időszakra. Ez sokat segít a családoknak a tüzelőszükséglet biztosításában, a téli eladósodás, vagy falopások megelőzésében. Ezek mellett segítünk a lakások javításában, a rágcsálóirtásban, és még sok területen, a családok problémáihoz igazodva. Van egy sikeres kézműves projektünk is, mellyel szintén a munkahelyteremtés irányában gondolkodunk.

Adományt is osztunk, használt ruha, cipő, játék és iskolaszer, bútor, mosógép, hűtőszekrény, tv, számítógép adományt is, segítjük a családokat abban, hogy élhetőbb körülményekkel rendelkezzenek. Rendszeresek az élelmiszerosztások is. Az adományozás nehéz terület, ezt a közösséggel közösen kialakított szabályzat segíti, melybe beletartoznak az elvárások, a kertművelésre, a házak rendben tartására, a kommunikációra, tanulásra, és sok másra vonatkozóan, amiben változásokra van szükség.

Próbálunk segítséget nyújtani a felhalmozódott adósságok kezelésében. Családonkénti munka ez, amiben a legfontosabb, hogy a tervezés képességét kialakítsuk, hogy tudatosítsunk sok mindent a közüzemi számlákkal, a banki kölcsönökkel kapcsolatban is. Csoportosan is sokat beszélgetünk a beosztásról, a döntésekről, hogy közösségi szinten is erősítsük a tudást, de egyéni szinten történik a segítségnyújtás, melynek szabályait a családukkal együtt dolgoztuk ki. Megbeszélve a nagyobb közösséggel is hozunk döntést arról, kinek segítünk pl. a kártyás villanyóra visszakötésében, és havonta ötezer forintig segítünk családonként, ha valaki krízishelyzetbe kerül. A kártyás villanyórát, melynek felszerelése 80 ezer Ft körül van, részletenként visszafizetik, a részlet lehet akár 2-5 ezer Ft is, fontos, hogy folyamatos legyen. A közösség pontosan tudja, kik fizetik éppen vissza, mert új mérőórát akkor tudunk indítani, ha egynek az árát visszatörlesztik. Így az egymásra utalás, figyelés is fejlődik. A havi kölcsönt a következő jövedelemhez jutásnál meg kell adniuk, mert ez is egy elkülönített „alap”, amiből csak akkor tudunk segíteni, ha mindenki betartja a szabályokat. Ennél többet csak rendkívüli esetben adunk, mert különben görgetett adósság alakulna ki, és nem változik a helyzet. Ha valaki ezen túl is nehéz helyzetbe kerül, ott egyedi, a közösséggel történő elbírálás után inkább „túlélőcsomaggal”, – ami élelmiszert jelent –, segítjük átvészelni a hónapot. Ezzel egyre inkább elérjük, hogy a teljes jövedelmükkel rendelkezzenek, amikor megkapják. Sok családnál ilyenkor jelezzük, ha iskolai befizetés van, vagy közüzemi számla, esetleg más, olyan kötelezettség (pl. büntetés), melyet, ha elmulasztanak, később nem tudnak majd kezelni.

A pénzhez jutás napjai nagyon fontosak. Lényeges, hogy a gyerekeket is bevonjuk ebbe, a beosztás, a kötelezettségek megtanulása a jövő szempontjából nélkülözhetetlen. Természetesen bármilyen váratlan helyzetben (betegség, temetés, kórházba kerülés, kisbabaszületés, stb…) számíthatnak a segítségünkre azok a családok, amelyek maguk is bizonyítják, hogy képesek tenni magukért, a közösségért.

Van egy sajátos ösztöndíjprogramunk is, olyan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára, akik jól tanulnak. Havi 10 ezer Ft ösztöndíjat kapnak, ha a tanulmányi eredményük a településen a legjobb öt között van, az iskolából jó véleményt kapunk róluk, és a család is együttműködő a településen velünk és a közösséggel. A pénzt egy mentor segítségével vásárolják el, mindig a hónap utolsó hetében kapják meg, amikor már nincs elég pénz a családban a megélhetésre sem. Ennek megfelelően általában élelemre költik, és ebben az időszakban közvetlen visszacsatolásként élik meg mindannyian azt az üzenetet, hogy a tanulás és a megélhetés összefüggő dolgok. Mivel versenyhelyzetet sikerült kialakítanunk a programban, így ez egyre inkább az egész közösségre hat. Van olyan programunk is, ahol a háztartási pénz beosztását tanulják az asszonyok, a takarékos és egészséges főzést, és van egy másik a három év alatti babáknak és anyukáiknak, ahol szintén fontos tudásátadás történik a gondozási feladatok és a pénzbeosztás viszonylatában.

Van már település, ahol munkatársként alkalmazunk helyi segítőket, különféle területeken. Ők egy olyan húzó „magot” jelentenek a közösségen belül, amely mintaként szolgál a többieknek. Velük külön fejlesztőprogram szerint dolgozunk, a munkaviszonyos alkalmazás ugyanis náluk is újdonság, lépésről lépésre próbáljuk felelős döntési képességgel felruházni, és csapattá formálni őket, hogy ezeket a családjaikban, rokonságukban továbbadhassák. Náluk is gondot okozott a fizetés ritmizálása, a fizetési előleg rendszerben tartása, a beosztás segítése. Fokozatosan, türelemmel, sok beszélgetéssel próbálunk szemléletváltást elérni.

Segítünk a hivatali ügyek intézésben is. Itt a közüzemi tartozások, vagy büntetések részletfizetési lehetőségeinek kérelmezése történik, vagy utánanézünk az elmaradt családi pótléknak, érthetetlen levonásoknak, behajtó-cégeknek eladott tartozásoknak. Sok esetben nincs tudásuk egy kezesség felelősségéről, sok a rászedett, a következményeket nem ismerő támogatottunk. A hivatali rendszer ágazatai sok esetben hézagosak, ésszerűtlenek, nem jól ritmizáltak az ügyintézések, pedig kis odafigyeléssel, ügyfélbarát hozzáállással sok probléma megoldható lenne. Ma ez egyedül a kisösszegű banki kölcsön házhoz menő szolgáltatásánál működik tökéletesen, ügynökeik minden kiskaput, lehetőséget megtalálnak ahhoz, hogy a kölcsönfelvétel megtörténjen. Ezzel szemben például a koraszülött felülvizsgálatok időpontját a számítógépes rendszer dobja ki, megy az értesítés, hogy be kell utazni a gyerekkel adott időpontra, és nem számít, hogy ez a hónap végén van, mikor már kenyérre sincs pénz, nemhogy az útiköltségre, még, ha később vissza is térítik azt. Ha nem jelenik meg a szülő a gyerekkel, megy a jelzés a gyámhivatal felé, és a vége akár védelembe vétel is lehet, mert a szülő nem együttműködő. És nincs pénzük telefonon új időpontot kérni sem. Ha az alapítvány munkatársai kérik ezt, sokszor falakba ütköznek, a rendszer hatóságként működik, és nem igazán segítőkész.

Bizonyos esetekben, mikor jogsérelem történik, és nincs más eszköz, akkor ügyvédi segítséget is tudunk biztosítani. Természetesen nem segítünk semmilyen olyan esetben, ami bűnesethez kapcsolódik, börtönlátogatáshoz, pártfogói találkozóhoz, idézéshez. Egyedül a szabálysértések esetében mérlegelünk, mert itt sok esetben túlkapás miatt kapnak büntetést. Nehéz ez, mert mi is a jogkövető magatartást szeretnénk mindenkitől, de a helyzet sokszor bonyolultabb, hogy ezt tisztán értelmezhessük. Számunkra az út széléről felszedett akácjövés egy mínusz 10 fok körüli téli napon nem akkora bűntett, mint ahogy a rendszer kezeli. Mert nem fagyhatnak meg a gyerekek a téli hidegben.

Fontos elem a rendőrséggel való együttműködésünk, és ennek kihangosítása a közösség felé. Fontos, hogy értsék, a rendőrség nem ellenség, hanem természetes segítője a közösségnek abban, hogy jogkövető magatartással éljen mindenki. Mi azt valljuk, hogy a problémák 90%-a kezelhető pedagógiai módszerekkel, de ahol ez nem megy, ott hatósági, ha kell rendőrségi kényszerítő eszközökre van szükség. Ez főleg az életvitelszerűen bűnözésből élő családokat jelenti, ahol a mi pedagógia eszközeink hatástalanok. Fontos, hogy a közösség tudja, vannak határok, amely senki sem léphet át. Sokszor kellett már segítséget kérnünk önmagunk megvédésére, és sokszor jeleztünk mi is olyan helyzeteket, amelyben rendőri beavatkozásra volt szükség. Azt hiszem, ha számítunk egymásra, jól ki tudjuk egészíteni egymás hatását. Számíthatunk a rendőrség segítségére, ugyanakkor ők is érzékelik, hogy munkánk hatására kevesebb ügyintézésre van szükség. Minden hivatallal nehéz az együttműködés kialakítása, mert más a protokoll, a kommunikáció, a viszonyulás. És természetesen mindenhol ott vannak az emberi tényezők is, a kiégés, a fásultság, sok esetben a rasszizmus is. De meg kell találnunk a közös hangot, ki kell alakítani a tényleges együttműködések színtereit egy-egy probléma megoldásában.

Az alapítványunk egy olyan sajátos szervezetfejlesztést végez, ahol ez a munka nem egy adott intézményen, szervezeten belül történik, hanem egy probléma köré szerveződő résztvevőkkel, az együttműködések új rendszerét körvonalazva.

Az uzsora elleni harc egyik fontos eszköze az eseti gondnokság formája is, szoros együttműködésben a családsegítővel, gyámhivatallal. A mi esetünkben ez leginkább olyan családokkal történt meg, ahol vagy túl sok a jövedelem a közösségben megszokotthoz képest (pl. mert meghalt az egyik szülő, és a gyerekek árvasági ellátást is kapnak), vagy alapvetően képtelen elszakadni a kamatos pénz rendszerétől a család. Itt a családi pótlékot a mi segítségünkkel, felügyeletünkkel használják fel. Szakaszosan vásárolunk be, ügyelünk a közüzemi számlák és iskolai tartozások befizetésére. Itt is szükséges volt a rendőrséggel való együttműködés, hogy megindíthassuk ezt, és fontos a folyamatos megbeszélés is, az ésszerű pénzbeosztás képességének kialakítására, amibe a gyerekeket is bevonjuk. Fejlesztő segítségnyújtás ez is, mint az alapítvány összes tevékenysége.

Ma a szergegátumokban talán a legnagyobb hiány a szociális kompetenciák fejletlensége. Sem a személyes, sem a társas kompetenciák nem elégségesek ahhoz, hogy az életükön változtassanak. A generációkon átörökített nyomor bedarálta ezeket, és remek terepet teremtett az uzsorára. Segítenünk kell, hogy az elveszett képességek újra kialakulhassanak, fejlődhessenek. Segíteni kell, komplex módon, a gyerekekre, és a felnőttekre is fókuszálva. Az egyénre és a közösségre is. Ennek a munkának az oktatás csak egy, bár kétségtelenül nélkülözhetetlen eleme. Az iskola azonban önmagában sosem fog megoldást nyújtani a mélyszegénységben élő gyerekek problémáira. Ami most van, az generációkon át nyerte el mai formáját. Egyéni, társadalmi, politikai felelősségek egyaránt vannak benne. Most úgy érzem, több a társadalmi, mint az egyéni. A megoldás pedig nem rövidtávon körvonalazódik. Türelem, bizalom, és lehetőségnyújtás kell, hogy fémjelezze azt a közösségfejlesztő munkát, amire a legnagyobb szükség van ma a szegregátumokban.

Reméljük, hogy ez eljut majd egy olyan szintre is, amikor az uzsora minimálisra szorul, mert a közösség együtt erősebb lesz, és más távlatok nyílnak az emberek számára a boldogulásra. Azoknak is, akik elszenvedői, és azoknak is, akik vámszedői ma ennek az egésznek.

Persze ez talán nem a civilek feladata, ehhez tényleges attitűdváltás kellene. Nemcsak a szegregátumokban, hanem szakpolitikai szinten is.