Civilektől civilekről nemcsak civileknek

Civil háló

Orvosok, bírók hallgattatják el az őrülteket

szerző: Prókai Eszter

2015. február 24. - Barta Edit

A pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak élete örök körforgás az intézményrendszer, a gyógyszerek és az otthon között, kitörni ebből csak nagyon keveseknek sikerül. Az őrültektől mindenki fél, legszívesebben nem is látnánk őket, a börtönszerű elzárás pedig remekül teljesíti ezt a társadalmi elvárást. A témáról egy fiatal szociológus készít kutatást. A riport eredeti formájában az abcug.hu-n jelent meg 2015. február 19-én.

Az őrültekről és a társadalomban elfoglalt helyükről készít kutatást az MTA Szociológiai Intézetének fiatal munkatársa, Légmán Anna. “Az őrültek helye a 21. századi magyar társadalomban” című munkájában a kutató főleg arra szeretne választ kapni, hogyan jelennek meg a közösségen belül azok, akiket pszichiátriai betegnek diagnosztizálnak, és milyen hatással van az életükre a beteggé nyilvánítás.

Manapság a nyugati társadalmakban az őrület egyrészt betegség, másrészt deviancia is. “Ha valakit őrültnek bélyegeznek, azzal nagyon nehéz mit kezdeni, hiszen van egy erős társadalmi kényszer és nyomás, hogy te márpedig pszichiátriai beteg vagy” – mondja Anna, aki azt tapasztalja, hogy a pszichiátriai betegek megítélése általánosan nagyon negatív. “Ez a szerep egy csomó minden alól felment: nincsenek kötelességek, nem kell, sok esetben nem is lehet munkát vállalnom, nem kell családot alapítanom, rólam gondoskodnak, mert beteg vagyok, közben meg gyakorlatilag nincs életed, nincsenek alapvető jogaid. Hogy lehet így élni, hogy valakik neked kívülről megmondják, hogy te ez vagy?”.

Akit pszichiátriai betegként diagnosztizálnak, annak az élete egy állandó körforgássá válik, amiből kitörni szinte lehetetlen. Ráadásul a diagnózis felállítása a legtöbb esetben egészen fiatal korban, az iskolás évek vége felé megtörténik. Az úgynevezett forgóajtós rendszer a hatvanas évektől működik Magyarországon, a lényege annyi, hogy rendszeres időközönként bekerül az illető a pszichiátriára, megkapja a gyógyszeradagját, kiengedik, majd amikor újra rosszabbul lesz, visszakerül. Az intézményrendszert folyamatosan bővítik, hogy legyen elég hely, hiszen a mai felfogás szerint ez az egyetlen megoldás: ön- és közveszélyes emberekről van szó, akiket el kell zárni. A rendszerből kitörést tovább nehezíti, hogy munkát találni csak keveseknek sikerül, a többséget egyből rokkanttá nyilvánítják, és akkor jó esetben csak a védett munkahelyek maradnak számukra.

A jelenlegi intézmények az elzárásra épülnek, beteljesítik azt a társadalmi igényt, hogy csak ezekkel az emberekkel ne kelljen érintkeznünk, mert ők olyan zavaróak – mondja Anna. Szerinte egy betegek gyógyításával foglalkozó intézményrendszernek arról kéne szólnia, hogy a beteg hogyan tudna kikerülni onnan, de a pszichiátriai ellátórendszer inkább bent tart. Ma Magyarországon az az elv: oké, gondoskodunk róluk, csak kint az emberek között, a közösségben ne legyenek. Pedig Anna szerint erre nagy szükség lenne.

Erre egy kiváló módszer lehet olyan házak működtetése, ahol a segítők és a zavaró, zavart állapotban lévők akár gyógyszerek nélkül együtt tudnak élni. “Az elv az lenne, hogy gyere be, és őrülj meg. Menj végig azon, amin végig kell menned, anélkül, hogy mi feleslegesen beavatkoznánk”. Egy, a pszichiátria alternatíváját kínáló Menedék ház a Soteria Menedék program keretében Magyarországon is létezett másfél évig, és a jövőben is terveznek krízisbe került emberek számára házakat.

Fontos lenne az is, hogy a nagy bentlakásos intézmények helyett kisebb lakóotthonokban helyezzék el őket, mert így rá lenne kényszerítve a település közössége, és maga az érintett is a találkozásra. A lakók ugyanis kijárnának a boltba, az utcára, itt élnének közöttünk.

A kitagolás hasznos dolog, a lényege annyi, hogy valódi lakóotthonokat hoznak létre, védett lakhatást biztosítanak az elzárt, nagy intézmények helyett. Anna szerint azonban félő, hogy Magyarországon nem fogja az eredeti célját megvalósítani ez a terv: mini intézmények lesznek, ahol a mentalitás ugyanaz marad. Ha a nagy intézményre, és az ott dolgozókra lesz bízva a kitagolás, addig minden marad ugyanúgy, csak kisebben.

Még a szocializmus idején kezdődött a betegnek diagnosztizált emberek láthatatlanná tétele. Anna szerint nagyon rossz hatással jár az ő megítélésükre, hogy a médiában az egyetlen mód, ahogyan meg tudnak jelenni: az a pszichopata, ön- és közveszélyes őrült. Ezért is van az, hogy ha a körúton szembejön egy furcsán viselkedő ember, akkor egyből félni kezdünk.

“Ha lennének személyes kapcsolatok és közvetlen érintkezések, és nem csak távolról látnánk őket az utcán vagy a médiában, akkor ez változhatna” – mondja. Szerinte a láthatatlanságukra az egyik legjobb példa az a pár éve történt kiskunhalasi eset, amikor kiderült, hogy a pszichiátria néhány dolgozója évek óta bántalmazta és molesztálta a betegeket. A vizsgálatok alatt megkérdezték a betegnek diagnosztizáltakat is, hozzátéve, hogy ennek semmilyen hatása nem lehet az ügy menetére, hiszen ők pszichiátriai betegek, akik nem képesek a valós események elbeszélésére, a bíróságon szavahihetőségük, tanúképességük megkérdőjelezhető. “Nekik egész egyszerűen a mai felfogás szerint nincs hangjuk, mert amit mondanak, arra úgysem lehet adni, a betegség beszél belőlük” – mondja a kutató.

Anna már az egyetemen is részt vett hasonló kutatásban, az akkor még működő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) végeztek narratív életinterjús kutatásokat. “Egészen addig én sem találkoztam pszichiátriai betegnek diagnosztizált emberrel, és bizony volt bennem egy félsz, hogy mi lesz majd, ha bemegyek közéjük” – meséli. Az interjúztatás furcsa élmény volt, mert “a Lipót egy nagyon nyomasztó hely volt, én pedig nem értettem, hogy miért vannak ezek az emberek oda bezárva. Volt egy olyan érzésem, hogy erre nem is lenne szükség. Persze furcsán viselkedtek, furcsa dolgokat mondtak, de azt soha nem éreztem, hogy veszélyesek lennének. Ekkor kezdett el szívügyemmé válni ez a téma”. Fontos előrelépésnek tartja, hogy társadalomkutatóként foglalkozhat ezzel a témával, sokáig ugyanis ez kizárólag a pszichiátria fenségterülete volt, csak  az orvosi megközelítés volt mérvadó.