Civilektől civilekről nemcsak civileknek

Civil háló

Színház az egész világ

2015. június 19. - Dialog Egyesulet

Köszönet a Miskolci Nemzeti Színház alapítványának, akik harminc színházjegyet ajánlottak föl hátrányos helyzetű gyerekek számára.

Csendes József beszámolója -

Vasárnap reggel hat óra tájban arra ébredtem, hogy valaki nyitogatja a szemem, aki nem én vagyok. Kislányom állt az ágy mellett, és csillogó szemmel, ragyogó széles mosollyal azt mondta:

- Jó reggelt! Indulni kell!

- Hová?

- Lúdas Matyi! Tudod!

- Mit kell tudnom milyen Lúdas Matyi? – tettem magam, mint aki semmire sem emlékszik abból, hogy hová is készülünk a mai napon.

- Ma megyünk a színházba! Tudod a Lúdas Matyi!

- Én nem megyek sehová, álmos vagyok…

- Anya! Nem kel fel apa, padig ma megyünk a színházba…

- Segítsek neked felkelteni?

- ühm…

-  Mindjárt főzök egy kávét…

 

Hát így kezdődött a vasárnap. Bettike már annyira várta a Lúdas Matyit, hogy gyakorlatilag ő ébresztett minket. Anya ötletei meg úgy tűnik, mindig bejönnek, mint ahogy úgy tűnik, a kávé is megoldás lehet sok mindenre. Csakúgy, mint a kapálás, a dagasztás, a beáztatás, vagy Törőcsik Mari szerint a húsleves…

Természetesen csak vicceltem Bettikével. Aztán az ébresztés után kb. 3,5 órával felszálltunk a 31-es buszra, és felmentünk a Platánhoz, ahol addigra már egy vidám gyerekcsapat gyülekezett a 35-ös busz megállójában. Már türelmetlenül várták Adri „néni” érkezését, hogy induljunk a színházba, megnézni a Lúdas Matyit. Várakozás közben készítettem néhány fényképet, azaz csak szerettem volna, mert a fényképezőgép önállósította magát, és amíg rá nem jöttem mi a teendő vele, csak mozgóképet volt hajlandó készíteni.

Megjött Adrienn is, a papírokkal, és nem mellékesen hozta a buszjegyeket, színházi belépőket is. Gyors egyeztetés, és létszámellenőrzés következett, hogy mindenki itt van-e, aki ígérte, hogy el fog jönni. Adrienn szétosztotta a buszjegyeket, és amikor megjött a 35-ös busz mindannyian felszálltunk rá.

Néhány fiú a busz elején egy négyes ülésben foglalt helyet, és élénk beszélgetésbe kezdtek, amin a többi utas jól szórakozott, mert olyan hihetetlen dolgokat állítottak, amit Münchausen báró is megirigyelhetett volna. Pl. az egyikük azt mondta, hogy ő ötforintosokat reggelizik, és tőlem várta hozzá a megerősítést, hogy valóban így van. (Csak hát én sosem vagyok ott, amikor ő reggelizik). Azonban ennek ellenére is csak mosolyogni tudtam, mikor azt állította, hogy most is ötforintosokkal van tele a hasa. Egy idősebb egykori tanítónő is mosolyogva jegyezte meg nekem, hogy ha ennek csak a fele igaz lenne…

A Villanyrendőrnél leszálltunk, és mivel végre sikerült beállítanom a fényképezőgépet, gyorsan készítettem is néhány felvételt. Betértünk az Éden Cukrászdába, ahol minden gyermek kapott egy gombóc finom fagyit, melyet a Szinva teraszon fogyasztottunk el. A gyerekeknek nagyon tetszett a patak, voltak olyanok is (főleg a kisebbek között), akik megpróbálták megszámolni a halakat. Természetesen nem sikerült, az összes halat megszámolniuk, de eszembe jutott, hogy régen nem láttam benne halakat. Fiamnak annyira tetszett a Szinva terasz, hogy leült a víz partjára, és el sem akart mozdulni onnan.

A színházba menet újra csináltam néhány fényképet. A színházban elkeseredve tapasztaltam, amikor az egyik hölgy közölte velem, hogy fényképeket sajnos nem készítetek az előadásról, csak kinn a külső térben szabad fotóznom. Pedig örültem volna, ha készíthetek néhány szép képet az előadásról, és a gyerekekről is. Annál is inkább, mert az előadás kezdete után pár perccel megtörtént az, amire számítottam, és várható volt, a gyerekek aktívan bekapcsolódtak a mesébe.  Jó lett volna néhány felvételt készíteni ezekről a pillanatokról, de hát a szabály, az szabály…

A Lúdas Matyi ezen sajátos feldolgozása nagyon tetszett a gyerekeknek, és hamarosan meghallottuk azokat a hangokat is, amiket én nagyon vártam, és amikre első perctől számítottam is. Egy kisfiú pl. kendőzetlen őszinteséggel közölte az önjelölt megasztár libával, hogy nincs is jó hangja, és erélyesen felszólította, hogy fejezze be azt a fülsértő izét, amit ő éneklésnek nevez…

Később az előadás más szakaszaiban is hallottam a különböző gyerekhangokat, melyekben beszéltek a szereplőkhöz, és tanácsokat adtak nekik, hogy most mit kellene tenniük, vagy éppen mit nem volna szabad tenniük. A gyerekek hatalmas igazságérzete többször is megmutatkozott az előadás során. Pl. akkor is, amikor egyöntetűen kiáltottak csalást Döbrögi „igazságos” versenyének során, vagy amikor Döbrögi „mérsékelte” a büntetést 25 botütésről, 20+5 botütésre. Akkor is megmutatkozott, amikor kiszámolták a Döbröginek járó megfelelő mennyiségű botütést, hogy egy se hiányozzék…

Oldalra pillantva, többször láttam, ahogy kinevetik Döbrögi földhözragadtságát, a szolgák, és az ispán butaságát (akit egyébként valamilyen rejtélyes okból a gyerekek következetesen Istvánnak hívtak, ahogy a későbbi beszélgetésekben említették nekem). Jó volt ezt látni úgy, hogy a gyerekek őszintén nevették ki ezeket a figurákat, és nem voltak áthallásaik jelen korunk eseményeivel, igazságtalanságaival kapcsolatban. Nem úgy, mint nekem, de az egy másik történet…

Bár Máté fiam megérezhetett ezekből valamit, mert azt mondta otthon, amikor a történetet elmesélte, hogy az emberek nem azért nevettek a vásárban, mert jókedvük volt, hanem csak azért, mert féltek az „Istvántól”, meg a Döbrögitől, és nem mertek panaszkodni. Aztán pillanatokon belül, vissza is kanyarodott a vicces oldalára a dolognak: hogy az „István” mennyi vicceset csinált, milyen buta képeket vágott, és milyen suta mozdulatokat tett, hogy végre nevessenek az emberek, és hogy a Döbrögi meg milyen buta volt hogy el is hitte, hogy tényleg vidámak az emberek…

Kicsit meglepődtek a gyerekek, (és ahogy egyébként hallatszott is), és ahogy később elmondták viccesnek is találták, amikor az egyik liba angolul, és franciául is beszélt – mondtam sajátos Lúdas Matyi feldolgozásról van szó – de szemmel láthatóan nem okozott gondot a gyerekeknek, hogy megértsék és lefordítsák azt a néhány szót, esetleg rövid mondatot.

Majd véget ért az előadás, és lassanként elindultunk hazafelé. Az Éden Cukrászda előtt ismét megálltunk, de ezúttal nem fagyit vettünk, hanem más meglepit kaptak a gyerekek. Az egyik fiú kérdezte tőlem, hogy mi lesz a meglepi, de mondtam neki, hogy a meglepi az attól meglepi hogy nem tudjuk mi az, amíg meg nem kapjuk. Aztán megkapta a meglepit mindenki. A buszmegállóban, csak úgy fújta a buborékot az összes gyerek. Megvártuk a 35-ös buszt. Ahogy ültek a gyerekek a megállóban, olyan volt, mintha kismadarak ültek volna sorban. Pont olyanok voltak, mint a fecskék, mikor ülnek a villanydróton. Aztán végre hazajöttünk. A Platánnál, már mindenkit vártak a szülei. Így ért véget a Lúdas Matyi előadás, és a gyermeknap. Nagyon szerettük ezt a napot, több ilyenre lenne szükség.