Civilektől civilekről nemcsak civileknek

Civil háló

Civil háló

Soteria Menedék: A pszichiátria egy emberséges alternatívája

Szabó Orsolya interjúja

2016. május 11. - Soteria Menedék

A Soteria Menedék Program által működtetett házat, amely a hagyományos pszichiátriai osztály mellett egy emberségesebb alternatívaként szolgált, 2012 és 2014 között tartották fent, állami és önkormányzati források nélkül. A kezdeményezés hazánkban ugyan új keletűnek számított, R. D. Laing és társai azonban már 1965-ben elindítottak több hasonló házat Londonban, és később, a 70-es években Loren Mosher az Egyesült Államokban. A leányfalui ház célja ugyanúgy, mint a nagy-britanniaié az volt, hogy menedéket nyújtson krízisben lévő, mentális gondokkal küzdő embereknek. Ahogyan honlapjukon is olvasható, ez „egy (olyan) hely, ahol otthon lehetsz, amíg hazatalálsz”.

A Menedék önkéntesei ma is azon dolgoznak, hogy a ház újra kinyithassa kapuit. A Soteria Menedék vezetője, Ács Dániel beszélgetett velem arról, hogy valójában hogyan működött ez a program, miért fontos a bánásmód, és hogyan lehet diagnosztizálás és gyógyszerelés nélkül kísérni egy krízisben lévő embert addig, amíg megtalálja önmagát és a kiutat.


menedek.jpg


Mi történt a lakókkal és az önkéntesekkel a ház bezárása után?


Akkoriban éppen három lakónk volt, ketten közülük már indulófélben voltak, a harmadik még maradt volna. Az egyikük már kinézett magának egy helyet és odaköltözött, ketten pedig másfél hónapig az egyik önkéntesünk házában éltek, majd végül találtak maguknak új otthont. A helyzet szerencsésen alakult, nem kellett senkit az utcára tenni és senkinek sem kellett krízisben távoznia a Menedékből. Amikor 2014 februárjában bezárt a ház, az önkéntesek és a volt lakók közössége együtt maradt. Levelezőlistán tartottuk a napi kapcsolatot, és hetente egyszer Budapesten személyesen találkoztunk. A következő egy évben ház nélkül működtünk, baráti közösségként, viccesen – bár igazan – azt is szoktuk mondani, hogy önsegítő csoporttá váltunk. 2015 tavaszán kezdtünk el komolyan gondolkozni azon, hogyan nyithatnánk ki újra. Azóta pályázunk, pénzt gyűjtünk, támogatókat keresünk és beindítottuk a Minimenedék szolgáltatásunkat, ahol önkénteseink házhoz mennek.


Miért kellett bezárni a házat?


Az egyetlen probléma az volt, hogy elfogyott a pénzünk. Nem tudtunk forrásokat találni arra, hogy a bérleti díjat, a lakók ellátását és a terápiás hozzájárulásokat kitermeljük. Az utolsó hónapokban már rezgett a léc. Állami és önkormányzati támogatást nem kaptunk, magánemberek, legnagyobb részt Feldmár András felajánlásaiból és civil pályázati pénzekből működtünk, illetve esetenként egy-egy cég is támogatott minket. A két utóbbi forrás apadt el.


Hogyan vagy mitől működött ez a terápiás ház, ha lehet ennek nevezni?


Nem szerencsés ennek nevezni, mert mi a szó szoros értelmében a Menedékben nem csináltunk terápiát. Hogy mitől működött, vagy kinek, erre nincs recept. Ha terápiának akarjuk nevezni azt, ami a házban történt, akkor a terápia, a "kezelés" – ahogyan Laing is mondta – maga a bánásmód volt, az, ahogyan emberileg viszonyultunk egymáshoz, ahogyan bántunk egymással. Ha szeretve érzem magam, akkor az terápiás hatású. Ilyen értelemben, remélem, terápiás hatású ház volt a Menedék. Aki a házba költözött, azt csinálhatott, amit akart, amíg valaki más szabadságát nem sértette vele. Ez volt a legfontosabb szabályunk, és nem volt sok. Az önkéntesek mélyen bíztak abban, hogy minden lakó megtalálja a saját útját önmagához és másokhoz, felfedezi a saját vágyait, azt, ahogyan ő szeretne élni. Hittünk és hiszünk abban, hogy senki nem tudja jobban, mire van szüksége egy másik embernek, mint ő maga. Még akkor is, amikor éppen nem tudja. A "működési elv" másik alapfeltétele a saját ritmus. Mindenkinek a magáé, nem siettettük egymást és nem vártunk el egymástól semmit. Akkor sem, ha éppen valaki megőrült, azaz elvesztette a kapcsolatot a konszenzusos valósággal, talált egy vészkijáratot az elméjében. Ha félt valaki attól, aki furcsán viselkedett, megbeszéltük egymás közt, mindannyian, a ház akkori vezetőjével, az önkéntesek szupervizorával.


Ez a ház erre volt alkalmas, hogy nem kellett vészkijáratot keresni?


Igen, talán erre is. Remélem, hogy a lehető legkevesebb nyomást helyeztük az ott lakókra, és ezáltal megérezhették azt, hogy nem kell menekülniük. De az is lehetséges volt, hogy valaki kimenjen a vészkijáratán anélkül, hogy akkor rögtön kontrollálni akarta volna valaki, bezárni, megkötözni, begyógyszerezni, kezelhetővé tenni, visszarángatni. A lényeg, hogy sosem siettettük a másikat kijönni abból, amiben éppen van. Nem azért jött létre a ház, hogy változtassunk az embereken, hanem éppen azért, hogy legyen egy hely, ahol nincs kényszer, ahol lehet létezni teljesen szabadon. Ahol senki nem gyakorol hatalmat a másik fölött. A Menedékbe, aki beköltözött, letehetett minden kötelezettséget. Nem volt felé elvárás, még az sem, hogy jobban legyen. 


Hogyan tudott működni a ház, ha nem vártatok el senkitől semmit?


Ha valaki krízisben volt, 24 órás jelenlétet biztosítottunk a házban. Egyébként önálló lakóközösségként működtek. Hetente egyszer tartottunk gyűlést, ahol először a praktikus teendőkről beszéltünk, például, hogy csöpög a csap vagy ki fogja éppen intézni a havi bevásárlást. Utána arról, hogy mi történik a házban, ki hogyan bánik kivel, mi van köztünk, lakók és lakók, önkéntesek és lakók, önkéntesek és önkéntesek közt. Természetesen adódtak konfliktusok is, mint minden lakóközösségben. Volt aki azt mondta, hogy „a francba, hogy mindig én mosogatok el”, vagy hogy „túl hangos vagy", „idegesítesz", „félek tőled", „mostanában nem beszélgetünk annyit, mint régebben", stb. Volt, aki napokig nem jött ki a szobájából, és nem is szólalt meg. A lakók úgy élték az életüket, mintha véletlenszerű emberek gyűltek volna össze egy erdei lakban, ahol együtt lehetnek, vagy éppen elvonulhatnak, ha akarnak.


Kik laktak ott és hogyan jöttek ki egymással?


Nehéz erről nem általánosságokban beszélni. Nők, férfiak, anyák, zenészek, festők, bőrdíszművesek, diákok, pestiek, vidékiek, fiatalabbak, idősebbek. Mindenféle emberek. Vannak, akik azt kérdezik, hány skizofrén, mániás depressziós, stb. lakott a Menedékben. Szerintem ezek a diagnózisok teljesen feleslegesek és ráadásul ártalmasak is. Mondjuk ott lakott például Gizi, Roland és Jenő. Ha azt mondanám, hogy Jenő skizofrén volt, vagy, hogy volt egy ilyen diagnózisa, mit mondanék
 róla? Nem árulnék el ezzel több információt sem róla, sem a kapcsolatunkról. Ellenkezőleg: inkább elvenném a lehetőségedet és az olvasó lehetőségét attól, hogy megismerhessétek Jenőt előítélet nélkül. 


Következésképpen azok, akik a Menedékben laktak, szerinted nem betegek?


Nem. Ők nem mások, mint mi. Aktuálisan ők vannak krízisben, útvesztőben, gyászban, fájdalomban, fáradtságban, kétségbeesésben, rettegésben. A mottónk is az, hogy velünk is megtörténhet. Volt is olyan önkéntesünk, aki beköltözött a házba, aztán újra kiköltözött és megint önkéntes lett. Én nem tekintek egy pszichés állapotra – és az ezzel elválaszthatatlanul összefonódó élethelyzetre – úgy mint egy betegségre, amit kezelni kell, mint egy lábtörést. 

Egyszer, sok évvel ezelőtt engem is diagnosztizált valaki, „személyiségzavarral” és „súlyos depresszióval”. Maximum 10 perc beszélgetés után. Fel is írt egy gyógyszert. Először megörültem, hogy végre, tudom mi a bajom... hát ez az! Nem lett semmi jobb, viszont addig nem vállaltak terápiára, amíg azt nem mondom, érzem a javulást... Szerencsére két hónap múlva találkoztam egy másik terapeutával, azonnal abbahagytam a gyógyszert és lassan elkezdtem megváltoztatni az életem. Azóta tudom, hogy a baj nem bennünk, egyes emberekben, hanem közöttünk van, és a gyógyulás is egy másik, vagy mások társaságában kezdődhet el. Ez persze nem olyan egyszerű, sőt, megannyi küzdelemmel és rettentően fájdalmas felismerésekkel járhat, de mégiscsak jobb, mint beletörődni egy élethelyzetbe, ami rossz. Végtelenül szerencsésnek tartom magam, hogy találkoztam valakivel, aki mellett megéreztem, hogy mit és mennyit jelent egy tápláló emberi kapcsolat. Ez a legfontosabb tapasztalás az életemben.


A Soteria Menedék háza olyan környezetet nyújtott, amelyben a lakók szabadon, gyógyszerek nélkül találhattak vissza önmagukhoz?


A Soteria mozgalom világszerte azért küzd, hogy azoknak, akik egzisztenciális krízisen mennek keresztül, ne kelljen kórházba menniük, idegenek akaratát felettük elviselniük, gyógyszert szedniük. Ne kelljen úgy gondolniuk saját magukra, mint betegekre, akiknek életük végéig egy megfoghatatlan betegség, pl. skizofrénia lesz a terhük. A Menedék egy olyan hely volt, ahol normálisnak tartottuk azt, hogyha valaki elveszti a kapcsolatot önmagával. Teret adtunk neki, hogy megtalálja az útvesztőjéből a kiutat. Senki nem tudhatja, hogy másnak mire van szüksége, csak ő maga. A kérdés az, van-e a krízisben lévő mellett olyan kísérő, aki elég bátor ahhoz, hogy szeretettel és vágyak nélkül biztosítson egy helyet ahhoz, hogy a másik hazataláljon.


Neked is adott teret valaki ahhoz, hogy újra önmagadra találj?


Igen. Először a terapeutámmal való kapcsolaton keresztül és Menedékes önkéntesként tapasztaltam meg azt, hogy lehet másképpen is létezni. Lehet bánni másképpen egymással, mint ahogyan addig bántak velem, és ahogyan én bántam magammal és másokkal. Ez nem könnyű munka, harcolni a szabadságunkért. De megéri. Ahogy nem egyszerű feladat újra létrehozni, kinyitni a Menedék házat sem. Mi a Soteriánál mégis ezen dolgozunk.

 

Írta: Szabó Orsolya


-----------------------------------------------------------------------------------------------------


 www.facebook.com/soteriamenedek

Soteria-házak jelenleg is működnek világszerte, például Bernben, Brightonban, Bradfordban, Alaszkában, Vermontban, valamint több, a Soteria szellemisége által ihletett ház létezik Németországban, Svédországban és Finnországban is. 

Linkek:

http://www.soterianetwork.org.uk/ 

http://www.pathwaysvermont.org/soteria

http://www.soteria-netzwerk.de/verw-Projekte.htm

http://www.philadelphia-association.org.uk/ 

www.madinamerica.com

 

süti beállítások módosítása