Szöveg: Soltész Ágnes

Valaki nemrég, amikor elkezdtem neki beszélni a Menedékről, leintett, hogy: „Ja, ja, értem… Ez tulajdonképp egy parkoló.”

Hát, valami olyasmi. Itt lehet „parkolni”. Amíg el nem indul valaki. Magától. Nem úgy, hogy tolják. Vagy húzzák. Vontatják vagy taszigálják… Nem kívülről akarják, hogy menjen. Ő akar menni. Itt mindenki annyi ideig parkolhat, amíg magától elindul. Mert dolga van az életben. Mert élni akar. Mert van miért. 

Kinek mennyi?

„Mennyi ideig lehet itt valaki?” – Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek az érdeklődők. Kinek mennyi időre van szüksége. Amíg elindul. Addig. Ez az optimista válasz. A realista meg ez: amíg a pénzünk tart. Én ezt mondom mindenkinek, hogy ne okozzak csalódást. És mindig remélem, hogy a szükségek és a lehetőségek a Menedékben találkoznak. Van, akinek két hét elegendő, van, akinek hónapok, évek kellenek. Senki esetében nem tudjuk előre, mennyi időre van szüksége. Pont neki. Ezt csak ő tudhatja, senki más, ám legtöbbször ő sem tudja előre, pontosan, hogy mennyi lesz az annyi. Honnan tudhatnám én, te, honnan tudhatnánk mi jobban, hogy mennyi időre van szüksége? 

Saját ritmus

Az egyik legfontosabb dolog, ami a Menedékben lehetséges, az autoritmia. A saját ritmus. Az enyém, nem a tiéd. Az övé, nem a miénk. Mindenkinek a magáé. Még akkor is, ha van közös, amiben mind benne vagyunk. Ha a szeretet az, amiben mind benne vagyunk, akkor annak nem kell alárendelnie magát senkinek, abban nem kell eltűnnie senkinek. Abban jelen lehet mindenki a saját ritmusában. 

Ahhoz, hogy valaki előbújjon, megjelenjen, megtalálja magát, megszülessen, nem kell semmi más, csak türelemmel várni, lenni. Mint a jó bába a szülésnél. Nem sürget, nem vezet, csak van. A születendő a saját ritmusában jöhet. Az anya a saját ritmusában szülhet. Mindketten a saját ritmusukban, és egymás, illetve a szülés–születés ritmusában születnek újjá, születnek újra. Mert minden születés és szülés után megváltozik az életünk. Soha többé nem lesz már ugyanúgy semmi ebben az életünkben, mint azelőtt. 

A környezet

A környezet ránk gyakorolt hatása messze túlmutat azon, amit a hétköznapokban gondolunk róla. Ha egyáltalán gondolunk bármit is…Nemrég olvastam egy cikket, ami egy női magazinban jelent meg. A cikk írója azt állítja, hogy nagyon káros, ha mások véleményétől, ítéleteitől, esetleg dicséretétől függünk, és meg kell szabadulnunk ettől a függőségünktől, teljes mértékben függetlenné kell válnunk az önállósághoz és a boldogsághoz. Szerintem, ha ez bármelyikünknek sikerülne, akkor megőrülnénk. Nem tudunk nem függni a környezetünktől. És az nem tud nem hatni ránk. Ha teljesen süket, vak és érzéketlen vagyok a környezetemre, amelyben élek – csak azért, mert nem szeretnék függőségbe kerülni tőle –, akkor minek élek, miért vagyok abban a környezetben? Ha nem akarok ott lenni, ahol vagyok, ha nem akarok kapcsolatban lenni azokkal, akik körülöttem vannak, akik a társaságom, akkor legjobb, ha elmegyek oda, azok közé az emberek közé, ahol, akikkel kapcsolatban akarok lenni, akiktől függeni akarok. Mindannyian függünk valakitől, valamitől.

Útvesztő

Ha nehéz a jelenben lenned, az talán azért van, mert a múltban valami rossz vagy nehéz volt. Valaki rosszul bánt veled, valakit elvesztettél, aki közel volt, vagy egyedül voltál… Talán amikor nagyon kicsi voltál, vagy nagyobb… 

Sokan élnek úgy – sok fiatal, akik pszichiátriára kerülnek –, mintha folyamatosan vajúdnának. Meg akarják szülni magukat, de nem tudják, hogyan tegyék, meg akarnak születni, de nem találják a kijáratot. Ha valaki egyszer nagyon megijedt valamitől, akkor nem mer itt lenni, nem mer jelen lenni, örökösen menekül a jelentől. Talán, mert emlékszik arra, hogy amikor igazán jelen volt, akkor valaki bántotta. Ha valaki nem tud fizikailag elmenekülni egy helyzetből, ahol bántják, ahol nagyon megijed valamitől, akkor elmenekül a testéből, hogy ne fájjon az, ami történt, amire nem akar emlékezni. Néha saját pszichéjük útvesztőjébe kerülnek emberek. Innen az egyetlen lehetséges kijárat a MOST, a jelen pillanat lehet. De hogy ez a most mikor jön el? Kinek mikor. Talán, ha a környezet olyan emberekből áll, akik nem félnek, akik szeretettel veszik körül azt, aki fél, ha nem akarnak tőle semmit – még azt sem, hogy ne féljen –, akkor lehet, hogy egyszer csak most lesz. Feldmár András mesélt egyszer arról, hogy volt egy élménye, amikor tisztán tudta, hogy két nagy tudatállapot létezik. Az egyik sötét, hideg, magányos, a másik fényes, meleg, társas. Előbbi a szégyen, utóbbi a szeretet. Ha választhatnék, hová szeretnék megérkezni a labirintusomból, vagy hová szeretnék megszületni, biztosan a fényes, meleg helyet választanám, ahol nem lennék egyedül.  

Család, nem család…

Amikor a Soteria Alapítvány Menedék programja megnyitotta az első házát, és beköltöztek a lakók, egyszer csak rádöbbentem, hogy „Te jó ég, lett egy új családom…” Nagyon megijedtem. Ezt az új családot is el kell tartani, gondoskodni kell róla, szeretni kell stb. Nehéz érzéseim közepette eszembe jutott egy barátom, aki szintén nagyon sokat gondolkodott a Menedékhez hasonló házakról. Ő azt mondta egyszer, hogy talán örökbefogadó családokat kellene találni azoknak az embereknek, akiket kényszerből a pszichiátria „fogad” be. A pszichiátria nem egy jó család. 

Talán egy elég jó családra lenne szükségük azoknak, akiknek nem volt elég jó a családjuk. A bökkenő csak az, hogy nem lehet már senki igazán senkinek sem az anyja, apja, testvére, nem lehet visszamenni az időben, hogy kezdjük újra, hogy kijavítsuk vagy átírjuk. Soha nem lesz már az, ami elveszett. De lehet valami más, most. Lehet olyan, amilyen eddig nem volt. Lehet olyan, hogy akár érdemes itt, most lenni. 

Valaki mesélte egyszer, hogy amikor a gyereke kicsi volt, elküldték egy pszichológushoz, aki azt kérte a gyerektől, hogy rajzolja le a családját egy papírlapra. A kisgyerek csak ült, és nem mozdult. A pszichológus megkérdezte, hogy mi a baj, miért nem rajzol. A gyerek a szemébe nézett, és azt mondta: „Sajnos ez nem fog menni, mert az egész emberiség nem fér rá erre a papírra.” 

A Menedékkel is valahogy így van: ha le kéne rajzolnom, mi is az, nem férne rá arra a papírra… 

Önként

A házban élőknek önkéntesek segítenek, ha van miben, illetve önkéntesek vannak mellettük, ha valaki igényli egy másik ember jelenlétét. Például azért, mert nem akar egyedül lenni, vagy fél, vagy csak. Különben a Menedékben indokolni sem kell, hogy miért vannak egymás társaságában az emberek. Ha egymás társaságában vannak, akkor nagy valószínűséggel ezt akarják. Mert nem kötelező egymás társasága. Mindenkinek van külön szobája, ahová elvonulhat, vagy szabadon elmehet, ha épp nem akar a házban lenni, illetve máshol van dolga. Ide mindenki önként jön be, akár lakó, akár önkéntes, és jó esetben önként is távozik. 

Egyáltalán, az, hogy valaki lakó-e, önkéntes-e, az is önkéntes. Mert bármelyikünk lehet bármelyik. Azt mondta Feldmár András, hogy tulajdonképpen az, hogy valaki most épp önkéntes, az csak annyit jelent, hogy ő most ideiglenesen épp szerencsés helyzetben van. Szóval, bárkivel megtörténhet, hogy épp lakó lenne inkább. Az ezzel a lehetőséggel való azonosulás gyakorlása akár ajánlott feladat lehetne minden ember számára. Ennek gyakorlásához van egy nagyon egyszerű, nagyszerű mondat, mint meditációs objektum: „Velem is megtörténhet.”

A szöveg folytatását itt tudja elolvasni.

Soltész Ágnes, szociológus, a Soteria Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Menedék program korábbi szakmai vezetőjének írása