Civilektől civilekről nemcsak civileknek

Civil háló

Civil háló

Bizonyíthatunk?

2015. április 01. - EEreje

Újra szembetaláljuk magunkat a nagy kérdéssel: Mi szolgálja inkább a gyerekek érdekeit? Az, ha elhelyezési határozat nélkül kiküldik a nevelőszülőket, hogy ismerkedjen a gyerekkel vagy az, ha megpróbáljuk képessé tenni a szülőket arra, hogy saját kezükbe vegyék az életüket? Tasnádi Zsófia írása, 2. rész 

Képzeljünk magunk elé egy első osztályos kislányt, aki épp most alakítja ki meghatározó kapcsolatait az iskolai közösségben. Aki jól érzi ott magát, akit szeretnek a többiek és ő is kedveli a többieket. Milyen élmény lehet ennek a kislánynak, amikor egyszer csak jön egy néni és azt mondja, kiveszi az iskolából és elviszi egy másik városba lakni? És képzeljük el az édesanyát is, akinek biztosan nem mondja senki, hogy elviszik a gyerekét, a gyerekeit. Vajon ezt hogyan élik meg ezt a napot mind a ketten?

20150330_230958_1.jpgA képet aznap rajzolta a Pécsett kiemelt gyerekek unokatestvére, amikor elvitték őket.

Mi arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk a szülőket támogatni abban, hogy hatással legyenek a saját életükre. Január óta több szülővel is dolgozunk. Ezek a szülők szeretnék az életük folyását saját kezükbe venni, hatással lenni a körülöttük zajló dolgokra. Hogy eddig miért nem tették? Soha senkitől nem látták, hogyan kell ezt csinálni. Állami gondoskodásban nőttek fel, azt vitték tovább magukkal, amit onnan hoztak. Őket még verték a szüleik, ezért elhatározták, hogy velük ellentétben, ők majd mindent megadnak a gyerekeiknek. Így aztán nem lettek keretek a családi életükben - adni akartak a gyerekeknek, de nem tudták, hogy a keretek megadása ugyanolyan fontos. Nyomorúságban, szegénységben éltek mindig. Senki nem mutatta meg nekik a tanulás fontosságát, senki nem biztatta őket, karolta fel őket, beszélgetett velük a problémáikról, vágyaikról, álmaikról. Senki nem adott nekik lehetőségeket, esélyt, így nem is tudták, hogy mit jelent. Hogyan tudták volna átadni mindezt a saját gyerekeiknek?

Most elkezdtünk beszélgetni és meghallgatni őket. Elkezdtünk örülni a sikereiknek és megkeresni, hogy mit szeretnek az életben. Elkezdtünk közösen tervezni és cselekedni. Január vége óta haladunk. Segítünk távoltartási határozatot szerezni a bántalmazó családfőre, ők pedig felszabadultan átrendezik a házat. Ágyat szerzünk nekik, ők kifestik a lakást. Munkába állnak csütörtökön, mi pedig megünnepeljük velük a sikert. Meghallgatjuk őket, ők közben segítenek megérteni, mi zajlik bennük.

Benne vagyunk egy folyamatban: tenni azért, hogy megváltozzon az életük.

Nem kell más hozzá, csak, hogy legyen valaki, aki melléjük áll, támogatja, bíztatja, megerősíti őket. Ezt a szerepet szeretnénk mi betölteni. Bizonyítani szeretnének a hatóságok felé is: hogy képesek változtatni és hatással lenni az életükre. És a gyerekeik életére…

Ugyanakkor bennem folyamatosan ott bújkál a kétség: hagyják-e ezt nekik? Hogy a hatóság nem döntött-e már előre a sorsukról? Elviszik-e a gyerekeket? Határidőket és feltételeket szabnak, amiket a szülők igyekeznek a mi segítségünkkel betartani, s amikről aztán kiderül, hogy semmit sem számít. Mert a hatóság úgy tartja magát a határidőkhöz, ahogyan gondolja, nem a naptár szerint. És feltételeket, amiknek teljesítéséről fogalmunk sincs, hogy utána néznek-e, hogy történtek-e változások? Pedig történtek.

Két rövid példa a közelmúltból. Az egyik apuka várta, hogy meglátogatják, megnézik, változtatott-e azokon a dolgokon, amiket kifogásoltak nála, ami miatt elvitték a gyerekeit. De nem jöttek. Noszogatom, hogy menjen elébe maga, menjen be a gyámhivatalba. (Mehetne, de gondolom, rengeteg kudarc és rosszalló tekintet érte már azon a helyen.) Olykor talán jogosan is, de én hiszek abban, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt a bizonyításra.

Egy másik anyuka, aki várja az elhelyezési tárgyalást, azt mondta, úgy érzi, hogy most sikerülni fog, mégsem veszik el tőle a lányokat. Sikerült munkát szereznie, s otthon is egyre rendezi a dolgait. Persze igyekeztem arról is beszélgetni vele, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül. Erre azt felelte: Mit tegyek? Azt mondják, ha úgy lesz, a tárgyalás után át kell adnom a gyerekeimet. Adjam át őket, mint egy csomagot?

Mindig az az érzésem, hogy történhetnének ezek a folyamatok sokkal emberibben.

Máshogyan kellene egymáshoz állnunk, közelednünk kellene egymás felé, ki kellene lépnünk az alá-fölérendelt hierarchiából. Akkor talán jobban működnének a dolgok. Hiszek benne, hogy egy megtartó közegben mindenkinek meg kell adni az esélyt és a lehetőséget - és az emberek élni fognak vele.

Ha kíváncsi az előzményekre:

Tasnádi Zsófia: Gyerekvédelemről 1. rész

Ugyanez a történet az abcug.hu munkatársának riportjában:

Az állam sem menti meg...

Papír még nincs....

süti beállítások módosítása