Valaki nemrég, amikor elkezdtem neki beszélni a Menedékről, leintett, hogy: „Ja, ja, értem… Ez tulajdonképp egy parkoló.” Soltész Ágnes szövegének első részét itt tudja elolvasni.

42…

Amikor a Menedékről beszélgetek emberekkel, gyakran érzem úgy magam, mintha Douglas Adams könyvének, a Galaxis útikalauz stopposoknak központi kérdésére, hogy mi az élet értelme, vagyis a Menedék esetében: mitől „gyógyulnak” meg majd azok az emberek, akik itt vannak, én sem tudok okosabbat mondani, mint az említett regényben a számítógép… Fogalmam sincs. Ezt senki sem tudhatja előre. 

De egy dolgot tudok: egy jó környezet, ahol nem akarja senki, hogy valamilyen legyek, ahol lehetek, ahogy vagyok, ahol jól bánnak velem, ott lehet, hogy saját magam találom meg a saját válaszomat, vagy végre rájövök arra, mit is akartam kérdezni.

Saját történetünk

Igen, már van saját, elmesélhető történetünk. 

Mióta megnyílt az első házunk – és persze előtte is – rengeteg minden történt. Rengeteg dolgot csináltunk: megtaláltuk a házat, berendeztük, fogadtuk a lakókat, és… És innentől indult az, amit a legnehezebb elképzelni valakinek, aki kívülről kérdezi, hogy: „És mi történik ott velük?” Mármint a lakókkal. Az történik, hogy élnek, vannak, tesznek dolgokat, vagy éppen nem csinálnak semmit… Szóval élnek. Mindeközben ismerkedünk egymással, élvezzük vagy nem élvezzük egymás társaságát, van, aki vidám, van, aki szomorú, van, aki jól érzi magát, van, aki nem. Nincs semmi elvárás. Lehet lenni úgy, ahogy vagyunk.

Kinek mi?

A Menedék minden lakó számára otthon. Érdekes, hogy mégis mindenki számára nagyon mást jelent az otthon. Van, aki sok időt tölt a házban, van, aki kevesebbet, és most van, aki hetek óta egyáltalán nem jött a házba, mert az utcán él. Azért él ott most, mert ott akar lenni. Azt csinál, amit akar, azokkal találkozik, akikkel akar. Néha éhezik, néha fázik, néha piszkos, de ezek a problémái eddig mindig megoldódtak. Talál rájuk megoldást, és kap segítséget. Azt fogad el, amit akar, és azt utasít el, amit akar. Szabadon. Régebben ennek a töredékéért is pszichiátriára vitték, s bezárták. 

Nem könnyű helyzet. Minket is sokat foglalkoztat, vajon ilyenkor mivel teszünk jót, de legalábbis mivel nem teszünk rosszat. Te mit tennél, ha a nagykorú gyereked azt mondaná: „Most megyek, és kipróbálom, milyen az utcán élni?” 

Mindenki másért van itt, a Menedékben. Van, aki szeretne leállni azokról a pszichiátriai szerekről, amiket több éven keresztül szedett. Van, akinek sohasem volt igazi otthona. Van, akinek van otthona, csak épp ő nincs otthon benne. Valójában mind otthontalanok. Ki így, ki úgy. A Menedék egy hely, ahol van hely és van idő arra, hogy otthon legyen, átmenetileg. Remélem, egyszer mind megtalálják a saját, igazi otthonukat.

Definíció

Sokak igénye, hogy röviden, mindenki számára érthetően definiáljuk a Menedéket. Talán egyszer majd lesz egy gyűjteményünk arról, kinek mi a Menedék. Addig is itt van néhány próbálkozás. Olvastam valahol egy történetet egy gururól, aki azt kérdezte a tanítványaitól, hogy miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal. A tanítványok mondtak mindenféle logikus választ, de a guru nem volt elégedett egyikkel sem, majd végül ezt mondta: „Akkor, ha egy embernek az arcába nézel, és felismered benne a testvéredet. Amíg erre képtelen vagy, mindegy, hol áll a nap, számodra továbbra is éjszaka van…” 

A Menedék egy hely, ahol élet van, ahol megteheted, hogy egy időre kiszállj abból, amit úgy hívnak, hogy mások élete, és megtalálhatod azt, ami a te életed. Hogy ne kelljen mások életét a sajátodként élned. Hogy rájöhess arra: mások élete nem a te életed. Hogy rájöhess, kikkel vágysz megosztani a saját életedet, és eldönthesd, kikkel akarod megosztani a vágyaidat. 

A Menedék tulajdonképpen olyan, mint egy eddig fel nem ismert elemi szükségletünk. Amíg nem létezik a valóságban, sötétben van, mint az önmagunktól megtagadott szeretet. A mi Menedékünk már létezik.  

Soltész Ágnes, szociológus, a Soteria Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Menedék program korábbi szakmai vezetőjének írása