A Menedék nem intézet és nem intézmény, hanem lakóközösség, ahol azt csinálhatsz, amit akarsz, úgy lehetsz, ahogy akarsz, addig, amíg valaki más szabadságát nem sérted meg vele. Itt nem tudja senki jobban nálad, mi a jó neked.

A Menedék egy kertes ház, öt saját szobával. Ha úgy érzed, kibírhatatlan nyomás alatt vagy, ha menekülnöd kell a környezeted elől, ha félsz attól, ami zajlik benned, ha csak mások vágyait hallod és a sajátodat nem, ha nem akarsz sem először, sem újra pszichiátriára menni, ha szeretnéd, hogy békén hagyjanak, amíg újra felveszed a fonalat, eljöhetsz a Menedékbe. Az ott lakók megismerkednek veled, és ha ők is, te is úgy érzed, tudnátok együtt lakni, bekerültél. A Menedék nem intézet és nem intézmény, hanem lakóközösség, ahol azt csinálhatsz, amit akarsz, úgy lehetsz, ahogy akarsz, addig, amíg valaki más szabadságát nem sérted meg vele. Itt nem tudja senki jobban nálad, mi a jó neked. Mélyen bízunk benne, hogy te tudod, és szeretnénk adni neked egy helyet, ahol felfedezheted, hogyan jó, ha most még bizonytalan vagy benne.

A Menedékbe önkéntesek járnak, segíteni a ház élete körüli feladatokban, és együtt lenni a lakókkal, amikor igény van rá. Ez utóbbi lehet egy kirándulás, közös főzés, vagy csupán jelenlét, ha nem akarsz egyedül lenni. Hetente egyszer az önkéntesekkel, a lakókkal és a Menedék vezetőjével összeülünk a házban, hogy megbeszéljük a gyakorlati teendőket (például vásárlás, javítások a házban, pénzügyek, rendezvények, stb.), és igény szerint beszéljünk arról, ami van, velünk, köztünk, lakók és lakók, önkéntesek és lakók, önkéntesek és önkéntesek közt. Ha önkéntesnek szeretnél jelentkezni, először egy ilyen alkalommal gyere el a házba. Nincsenek elvárásaink feléd.

Tavaly ősszel csatlakoztam a Menedék önkénteseihez. Megilletődve sétáltam végig a kerten át a házba, emlékszem, mennyire izgultam, milyen lesz. Akkoriban, és még utána jó sokáig, nagyon messze voltam attól, hogy úgy legyek, viselkedjek, ahogyan valójában vagyok, érzek. Mindenkivel nagyon kedves akartam lenni - nemcsak a Menedékben - és viszonzásképp olyan arckifejezéseket, szavakat vártam, amelyek segítettek meghatározni, ki és milyen vagyok én. Igaz, hogy nem féltem olyan helyzetekben, amelyek ijesztőek tudnak lenni, így úgy éreztem, hasznos tagja vagyok a csapatnak, de nem tudtam magam elengedni.

A Menedék olyan környezet volt - és azóta is az - számomra, ahol anélkül tanulhattam, hogy bárki tanítani szeretett volna. Jártam gimnáziumba, egyetemre, dolgoztam és önkénteskedtem itthon és külföldön, a legtöbbet és a legfontosabbat mégis a Menedékben tanultam és tanulom. A saját bőrömön, aktív jelenléttel tapasztalom, részt veszek benne, az életem része. A tanulás azóta nincs különválasztva az életemtől. Nem olyan tudásra gondolok, amely elméleti, vagy puszta információ. Olyanra, ami már a zsigereimben van, ami formált; amire egyszerre csak rájöttem, hogy úgy van.

Kicsit több, mint egy év alatt felfedeztem, hogy nincs szükségem másokra ahhoz, hogy szerethető legyek magam számára - és hogy csakis akkor ismerhet meg bárki is, ha önmagamat adom. Az életem akkor kezdődött el, amikor a saját vágyaimat kifejeztem, és autentikusan beszéltem, viselkedtem. Azért fogalmazok így, hogy az "életem", mert összehasonlíthatatlan az a létmód, amikor mások vágyait elégítettem ki, azzal, ami a valódi élet. Mondjuk az a hasonlat talán megközelítőleg mond valamit, hogy előbbi teher, gürcölés, egy megnyerhetetlen állandó harc, szorongás, mintha egy súlyos képet tartanék az arcom előtt, keretestül, keresve mindig valakit, hogy fessen rá, de csak olyat, amilyet én akarok. A valódi élet pedig levegő, igazi nevetés, sírás, igazi kapcsolat másokkal és önmagammal.

Nem egyszeri felfedezés volt ez számomra és nem egyszeri gyakorlás. Minden nap kihívás, hogy megértsem, hogyan tudok túljutni a szégyenen, a bezártságon, hogyan vívhatom ki a szabadságomat mások vágyai, elvárásai közepette. Bele az örvénybe, ki az örvényből, benn a középpontomban, távol a középpontomtól. Közel sem minden nap sikerül, sokszor kétségeim vannak és bizonytalan vagyok, szenvedek, elfáradok, görcsölök. Sokat szeretnék még tanulni, hogyan éljem meg és fejezzem ki az érzelmeimet, hogyan szeressem jól önmagamat.

Az elméleti tudásról azt tanulom a Menedékben, hogyan felejtsem el. Azt is tanulom, hogyan legyek együtt azzal az érzéssel, hogy nem tudom, mit tegyek egy helyzetben. Hogy a bizonytalanság elől nem kell elmenekülni. Nincs szabály, mit kell csinálnom, nincs recept, hogyan csináljam. Egymást bátorítjuk arra, hogyan legyünk közel saját magunkhoz, hogy minden egyes szituációban teljesen jelen tudjunk lenni, magunkhoz hűen reagálni. Aztán megint lesz valami, és akkor megint. Minden pillanatban, minden helyzet új. Mi mást tehetnénk? Van bármi, ami ezen túl tudható, vagy inkább, ez előtt tudható? Szerintem nincs. Ehhez bátorság kell és ezt a bátorságot időről időre felfedezem a Menedékesekben és magamban is.

 A szöveg folytatását itt olvashatja.