Javában zajlik szervezetfejlesztő projektünk 4. tréningje a European Youth Centre Budapest-ben
Civilektől civilekről nemcsak civileknek
Civil háló
Közösségi programok a FÉSZAK-kal, I. rész
Igazgyöngy Alapítvány a Norvég Fesztiválon
Június 24-25-én, pénteken-szombaton volt a Norvég Fesztivál a Dürer-kertben, azoknak a civil szervezeteknek a részvételével, akik a Norvég Civil Alap-tól pályázati támogatásban részesültek. Az Igazgyöngy Alapítvány már háromszor is nyert ekene a pályázatokon, és jelenleg is folyik egy remek program Toldon norvég támogatással. Itt hetente háromszor tudnak közösségi foglalkozást tartani, és mellette sok más fejlesztő tevékenységet is bemutatnak a résztvevőknek.
Pénteken mint résztvevő, szombaton, mint kiállító és a beszélgetős programok résztvevőjeként voltak jelen.
A kiállítóhelyükön 27 ezer Ft értékekben sikerült Szuno termékeket eladni, és sikerült szépen bemutatni a beszélgetésen is az esélyteremtő munka és a művészet sajátos kapcsolatát.
Miért tanulnak rosszabbul a cigány gyerekek?
A riport az Indexen jelent meg
Nemcsak a rasszisták akarnak szegregálni, de nem lesz társadalmi béke, ha a roma gyerekek külön iskolába járnak, az integráció hosszú távon az egész társadalom érdeke – mondja Kertesi Gábor közgazdász. Miért tanulnak rosszabbul a cigány gyerekek, miért nem veri ki a középosztály az állami iskolák javulását, és mit kellene megtanulni a harlemi gettóból? Ez is kiderül az interjúból.
A parlament elfogadta a Balog Zoltán-féle javaslatot, ez alapján a kormány rendeletben adhat felmentést a szegregáció tilalma alól a felzárkóztató egyházi és nemzetiségi iskoláknak. Miért baj ez?
Magánemberként politikai problémám is van vele, mert olyan társadalomban szeretnék élni, ahol a törvények uralkodnak, és nem a miniszter jóindulatán múlnak a dolgok. Ha pedig a törvényt akarják úgy manipulálni, hogy abba beleírják,
hogy egy miniszternek módja van felülírni azt, amit a törvény általánosan tilt, akkor az a törvénnyel való visszaélés.
Tartalmilag pedig azért baj, mert a szegregáció rendkívül káros.
A törvénymódosítás mögötti egyik érv, hogy az antiszegregációs célokat más célok felülírhatják, például, hogy egy kisebbség közösségként való megmaradása is fontos érték.
A törvénymódosítás közvetlen előzménye a szegregáló nyíregyházi Huszár-telepi iskola pere, ahová szakértő tanúként én is meg voltam idézve. Megkérdeztem, hogy mi szól amellett, hogy külön iskolát hoznak létre a szegregált részen, miért nem engedik be az ottani gyerekeket a szintén a görög katolikus egyház által fenntartott, központi részen lévő, jól felszerelt iskolába. Az volt a válasz, hogy az anyanyelvi képzés és a sajátos etnikai kultúra ápolása indokolja a különnevelést. Ehhez képest az igazság az, hogy a Huszár-telepi gyerekeknek magyar az anyanyelve, ráadásul a központi iskolában van minőségi művészeti nevelés, aminek nyoma sincs a szegregált iskolában. Nagyon sokszor fügefalevél ez az érv, a mögöttes szándék pedig az, hogy külön akarják nevelni a roma gyerekeket.
Mit gondol, miért?
Azt gondolom, hogy ez valamiféle tévesen értelmezett „reálpolitikai” megfontolásból fakad, számot vetettek azzal, hogy a középosztályi családok nem akarják a gyerekeiket olyan iskolába járatni, ahová roma gyerekek is járnak. Ezt a fenntartók elfogadták, ahelyett, hogy megpróbálnák meggyőzni a szülőket az integrált nevelés előnyeiről. A magyarországi egyházaknak lenne mit tanulniuk ezen a téren a hatvanas évek protestáns amerikai egyházaitól, amelyek az integráció élharcosai voltak.
Kisebbségi bolgár, görög, szlovák nyelvű iskola lehet – vannak olyan körülmények, amelyek között egy cigány iskolának is lehet létjogosultsága?
A pécsi Gandhi gimnázium például egy csakis roma fiatalokat nevelő elit középiskola, ott ezek az érvek megállják a helyüket, de az anyanyelvi arányok miatt nagy tömegben, országosan nem.
Akkor egy cigány osztálynak önmagában törvénytelennek kellene lennie?
Északkelet-Magyarország egyes részein elkerülhetetlen, hogy gettóiskolák alakuljanak ki, mert nincs hova integrálni, se közelben, se távolban nincsenek nem roma gyerekek, akikkel együtt lehetne oktatni a roma tanulókat. A városi vonzáskörzetekben viszont elvileg nagy a válogatási és a keveredési lehetőség. Szegregációról csak ott beszélhetünk, ahol az egyik iskolában sűrűsödnek a könnyen tanítható, jó képességű középosztályi gyerekek, a másikban meg a rosszabbul teljesítő, alsóbb rétegekből származók. A helyzet iróniája, hogy
Magyarországon annál nagyobb a szegregáció, minél nagyobb az elvi lehetőség a keveredésre.
Szegregált körülmények között nem is lehet jól tanítani?
A lakóhelyi szegregáció miatt gyakran úgy alakul, hogy a körzeti iskolában csak szegény, nehezen tanítható gyerekek vannak. Természetesen ilyen körülmények között is lehet jó minőségű oktatást nyújtani, de a minőségi oktatáshoz extra ráfordítás és speciális szaktudás kell. Ilyen például Hejőkeresztúr, ahol az iskola át tudott állni egy, a Stanford Egyetemen kidolgozott teljesen új pedagógiai módszertanra. Ez a kezdeményezés olyan sikerrel járt, hogy mára 10-20 iskola mintaintézménye lett. Ha azonban tág az iskolakínálat és kicsik a közlekedési költségek, akkor semmi nem indokolja, hogy minden nehezen tanuló gyereket egy iskolában, szegregáltan oktassanak.
Pedagógiai szempontból miért olyan nehéz hely egy szegregált iskola?
Könnyű belátni, hogy ha teleraknak egy iskolát tanulási nehézségekkel küszködő gyerekekkel, akkor az a pedagógusoknak elviselhetetlenül nagy terhet jelent. Ráadásul a szegregált iskolákba többnyire a rosszabb tanárok mennek, hiszen ugyanannyit lehet keresni egy jóval könnyebb feladatot jelentő, középosztályi iskolában. Ez egy egyszerű közgazdasági megfontolás: az emberek többsége azonos bérért a könnyebb feladatot választja. Vannak persze kivételesen odaadó tanárok, akik a nehezebb feladatokra vállalkoznak, de erre rendszerszerűen nem lehet építeni.
Az, hogy hova születek, eldönti azt is, milyen tanuló leszek?
Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is különösen erősen. A Tárki Életpálya-felvételében 10 ezer gyerek iskolai pályafutását vizsgáltuk 6 éven keresztül az országos kompetenciamérésekből kiindulva. Ebből a rendkívül információgazdag adatfelvételből megállapítható, hogy a roma gyerekek átlagosan nagyon sokkal vannak lemaradva a nem roma gyerekektől: szövegértésben és matematikai készségekben akkora az átlagos különbség, mint mondjuk a finn és a tunéziai diákok között.
Miért ilyen nagy a cigány gyerekek lemaradása?
A hasonló anyagi körülmények között élő roma és nem roma gyerekek teljesítménye között nincs különbség, ugyanaz jellemzi a szegényeket, mint a romákat, csak a roma tanulók között több a szegény. A legnagyobb hátrány a családi nevelési környezetből származik. Nem csak arról van szó, hogy vannak-e otthon könyvek, jut-e pénz nyelvórára, rengeteg olyan dolog és esemény van, amitől észrevétlenül is javulnak az ember kognitív képességei. Miközben kirándulunk, egy csomó dolgot látunk a világból, amit otthon nem, eközben sok érzelmi kapocs is létrejön, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy képes leszek tanulni. A szegény, iskolázatlan családok nyelvhasználata is egész más, mint a középosztályiaké. Négy-öt éves korig óriási hátrányokat lehet a családi környezetből összehozni.
De a rosszabb iskolai teljesítmény mögött ott vannak az egészségi problémák is:
a roma családokban 17 százalék az alacsony testsúllyal született gyermekek aránya, szemben a nem roma családokkal, ahol csak 8 százalék
miközben tudjuk, hogy a 2500 grammnál kevesebbel született gyerekek mindenben rosszabb következményekre számíthatnak: sokkal több egészségügyi kockázat, rosszabb tanulmányi teljesítmény, alacsonyabb jövedelem, rövidebb várható élettartam jellemzi őket.
Ebben az oktatási rendszer mondjuk még ártatlan. Hol jön be a képbe az iskolai szegregáció?
A roma gyerekek kevésbé jutnak hozzá jó minőségű iskolai szolgáltatásokhoz, magyarul: rosszabb iskolákba járnak. A nyolcadikos roma gyerekek 60 százaléka olyan osztályba jár, ahol az osztálytársaiknak legalább a fele elfogadhatatlan szövegértési készséggel rendelkezik. Ezek a gyerekek gyakorlatilag semmilyen tárgyból nem tudnak tanulni, így pedig az egész osztállyal nem lehet haladni.
Aki teheti, menekül a rosszabb iskolákból. Azt el tudja fogadni, hogy a középosztályi családok érdeke valóban az, hogy külön iskolát találjanak a saját gyerekeiknek?
A probléma nyilvánvalóan az, hogy a vidéki alsó-középosztály tagjai (ez ugyanis nem a nagyvárosi jómódúak problémája, mert az ő környezetükben nem is nagyon élnek roma gyerekek) szeretnék elfogadható, jó iskolába járatni a gyerekeiket, el akarják kerülni a roma gyerekek által látogatott iskolákat, elsősorban azért, mert azokat rosszabbnak tartják. Ez, önmegvalósító próféciaként, sokszor önmagában elegendő ahhoz, hogy kialakuljon a szegregáció, és valóban rosszabbak legyenek ezek az iskolák.
A szülők attól félnek, hogy a rossz osztály a jobb képességű gyerekeket is visszahúzza.
Az egy szem magyarországi hatásvizsgálatból az derül ki, hogy az együttnevelés nem rontja le a nem roma gyerekek teszteredményeit. De még ha az egyik csoport teljesítményjavulása kicsit a másik rovására is megy, össztársadalmilag érdemes meghoznunk ezt az áldozatot. Egyébként most is hozunk hasonló áldozatokat, hiszen a középosztály többet adózik, a pénze egy részéről lemond társadalmi transzferek kedvéért.
A szülők valószínűleg még mindig könnyebben mondanak le a jövedelmük egy részéről, mint a gyerekeik szövegértési képességeiről.
A középosztálynál ezek a többnyire kismértékű veszteségek nem biztos, hogy sokat számítanak a valódi életesélyek alakításában. Az viszont nagyon is valószínű, hogy a hátrányos helyzetű, illetve roma tanulók tömeges szegregációja végletesen szétszakítja a társadalmat, ami mindenki számára élhetetlen világot eredményez. Az integráció legnagyobb mérhető eredménye az, hogy egymás elfogadásában van érdemi előrelépés.
Ha viszont az iskolában nem ismerik meg egymást, nem tanulják meg ezeket a társas készségeket, akkor felnőtt korukban sem tudnak majd békében együtt élni.
A kontaktusok emellett erőforrásként is működnek a hátrányos helyzetű gyerekek számára. Önmagában attól, hogy szegényként vannak középosztályi gyerekekhez fűződő kapcsolataim, jobban teljesítek. Egy középosztályi barát a felszínen tarthat, amikor ott vagyok a lemorzsolódás küszöbén.
A magyar társadalom jelentős része éppen olyan csoportokból áll, akik nem akarnak együtt élni, hanem minél messzebb szeretnének lenni egymástól.
Sok minden el van rontva, lehet ezeket adottságnak tekinteni, de az értelmiségnek az a dolga, hogy ezeket a gondolatokat megismertesse a társadalommal.
A szülők ezt úgy élik meg, hogy egy értelmiségi-szakértői klikk rájuk akar kényszeríteni valamit, amit ők nem akarnak, mert szerintük rosszabb jövőt hoz a saját gyereküknek.
A „szeretetteljes szegregáció” fogalmának ikerpárja az „erőltetett integráció” fogalma. Ez a kifejezés azt akarja sugallni, hogy egy központi hatóság erőszakosan beavatkozik, hogy rákényszerítse valamire a családokat, amit ők nem akarnak. De elég csak egy kicsit megpiszkálni ezeket a fogalmakat, rögtön láthatóvá válik az álságosságuk. Abból, hogy nem elegendő összekeverni a különböző hátterű gyerekeket az iskolában, egyáltalán nem következik, hogy az integrációra nincs szükség. A logikus következtetés, hogy együtt kell nevelni a különböző társadalmi hátterű gyerekeket, és ehhez hozzá kell tenni a szükséges pedagógiai többletet is.
Mi kell még?
A jó tanár, a pedagógiai innováció, megtanulni azokat az egyszerű technikákat, hogy hogy kell egy társadalmilag vegyes osztályban tevékenykedni. Egy normális oktatási rendszerben a pedagógiai trükköket nem mindenkinek magának kell külön kitalálnia, százával vannak ügyes, egyszerű fogások, külföldön arról szól a modern tanárképzés, hogy ezeket a technikákat is megtanítják. Tévedés, hogy pedagógusnak születni kell; aki alkalmas szülőnek, az alkalmas pedagógusnak is.
Milyen antiszegregációs technikákat lehet átvenni külföldről?
Amerikában például egészen nagyméretű társadalmi kísérletek zajlanak. A Harlem Children Zonepéldául százezernyi gyereket érint, a szülők nevelésétől az egészségügyig, a gyermekek készségfejlesztésig minden benne van. 2-3 éves korban megfogják a gyerekek kezét, és azt akarják, hogy minden hátrányos helyzetű gyerek eljusson az egyetemig. Amikor nálunk, 2010-ben komolyan felmerült, hogy vezessük be ezt a programot, a kezdeményezést ejtette a kormány, pedig Miskolc vagy Ózd ideális terep lenne egy ilyen jól követhető elemekből álló program adaptálására.
Amerikában egyébként a charter iskolák jelentik a menekülő útvonalat a szegény, fekete bőrű gyerekeknek. Ezek az általában igen jó minőségű iskolák a magánkezdeményezés és az állami pénz kombinációjaként működnek. Az elmúlt húsz évben szisztematikusan növelték a férőhelyszámot, nagy verseny van a bejutásért, ami csak a szerencsén múlik: sorsolás dönti el, hogy ki jut be a felvételizők közül.
Ez úgy hangzik, mint egy nagy léptékben szegregáltan működő, de jó minőséget nyújtó iskolarendszer. Ez miben más, mint a „szeretetteljes szegregáció” eszméje?
Az Egyesült Államokban a charter iskolák akkor szegregáltak, ha a lakóhely is az. Ott elképesztően nagy a lakóhelyi elkülönülés. Nálunk ez sokkal kisebb mértékű, és inkább a falusi körzetekre jellemző. Amerika nagyon nagy eredményeket ért el a szegregáció lebontásában, az ottani szintet ahhoz képest kell értékelni, hogy honnan indultak el. Különös lehet ezt épp most, a fergusoni események idején hallani, de azért az ötvenes évekhez képest, amikor szinte teljes volt az iskolai szegregáció, most ott tartanak, hogy fekete bőrű elnöke van az országnak. És ez zömében a hatvanas-hetvenes évek polgárjogi mozgalmának és hatalmas mértékű iskolai deszegregációjának a következménye.
Nem jobb, hogy nálunk legalább elvileg bejuthatnak a szegények is a jó iskolába, szemben Amerikával, ahol a tandíj miatt erre nincs esélyük?
A gyakorlatban a jobb minőségi iskolákba nálunk is a jobb társadalmi hátterű gyerekek tudnak csak bejutni. A budapesti elitgimnáziumokban nagyítóval kell keresni a hátrányos helyzetű gyerekeket. Olyan polarizált iskolarendszer jött létre, hogy
a felső középosztály gyerekei kerülnek be azokba a gimnáziumokba, ahonnan bármi elérhető, ők mehetnek aztán Cambridge-től a Columbiáig, bárhova.
Ekkora előnyökhöz egy amerikai középosztályi gyerek csak a család komoly anyagi áldozatai révén juthat.
Nálunk viszont szabad iskolaválasztás van.
Azt gondolom, hogy rossz döntés volt a nyolcvanas évek közepén lehetővé tenni a szabad iskolaválasztást, de ma már ezt nem lehet korlátozni. Ez akkor nagy vívmánynak tűnt, de ehhez a döntéshez köthető az iskolai szegregáció növekedése is, ami a rendszerváltás óta több mint a duplájára emelkedett. Univerzálissá tett szabad iskolaválasztási rendszer kevés helyen van a világon, ahol igen – Chilében, Új-Zélandon például –, ott mindenhol megnőttek az iskolák közötti különbségek, úgy, hogy közben az átlagos minőség nem javult. Nálunk is pontosan ez történt a nyolcvanas évek óta: nőtt a polarizáció, és a színvonal nem javult, sőt romlott.
De miért rontja le az oktatás színvonalát az, ha szabadon választhatok?
A közelmúltban elhunyt közgazdász, Albert Hirschman úgy érvelt, hogy ahol a kivonulási opció (az iskolai példánál maradva: egy nem-körzeti iskola, ahová szabadon átírathatom a gyermekemet) mint menekülési útvonal adott, ott hiába romlik le egy közösségi szolgáltatás (a mi esetünkben a körzeti iskola) színvonala, a középosztály tagjai dezertálnak: elviszik a gyerekeiket egy másik iskolába.
Nem tesznek semmit a helyi iskola minőségének javításáért, tiltakozás helyett hagyják lepusztulni a közintézményt.
Ha viszont ezt nem tehetik meg (ha nincs szabad iskolaválasztás), akkor kénytelenek kiharcolni maguknak a jobb közösségi szolgáltatást, az alsóbb rétegek meg potyautasként szintén profitálnak ebből. Most az van, hogy akik állampolgári aktivitásukkal és közösségi akcióikkal ki tudnák kényszeríteni az oktatási rendszer javulását, a szabad iskolaválasztással mentesítik magukat a probléma alól. Ez ugyanarról a szolidaritáshiányról szól, ami az egész magyar társadalmat jellemzi. De nincs olyan kormány, aki ezt vissza merné csinálni, ezt már nem lehet visszavonni.
Akkor mit lehet tenni a szegregáció ellen?
Lehetőleg egyenletesen kell a tanulási problémákkal küszködő gyermekeket az iskolák között elosztani, és közben megtanítani a pedagógusokat arra, hogyan lehet a tanulási nehézségeket és a viselkedési zavarokat kezelni. De összességében csak egy komplex iskolareform lehetne a megoldás. Minél rosszabb egy oktatási rendszer átlagos színvonala, annál élesebb a versengés a kevés jó minőségű helyért. Az alapprobléma, hogy Magyarországon az oktatás átlagos színvonala nem jó. Tehát ha ezt a versenyt mérsékelni akarjuk, akkor az átlagos színvonalat kell emelni. Ennek én semmilyen jelét nem látom, és nem tegnap óta. Nincs ugyan jó véleményem a 2010 utáni oktatási rendszerről, de a mai problémákat nem lehet egyedül ennek a nyakába varrni. Itt jelentős előremutató lépés húsz éve nem történt. Hiába dolgozták ki 2008-ban az Oktatási Kerekasztalban részt vevő szakmai szervezetek a reformjavaslataikat, ebből nem lett semmi. 2010 óta ráadásul számos olyan lépés történt, ami tovább rontotta a helyzetet.
Melyeket tartja a legsúlyosabbnak?
A tankötelezettségi életkor leszállítása 16 évre, a szakiskola erőltetése a középiskola rovására, a szakiskolai és a szakközépiskolai képzés NGM alá helyezése, a közismereti tárgyak visszaszorítása. Az iskolák teljes államosítása is ugyanannyira hibás, mint a korábbi, értelmetlenül decentralizált rendszer, amikor iskolafenntartóként több ezer önkormányzat felügyelte az iskolákat. Nagy károkat okoz a lakosság alsó egyharmadának súlyos elszegényedése is: a mérések azt mutatják, hogy ez rendkívül kedvezőtlenül érinti a következő nemzedék oktatási esélyeit.
Van olyan lépés, amit oktatási-társadalmi szempontból pozitívnak lát?
Jó döntésnek tartom, hogy hároméves kortól kötelezővé tették az óvodát, de azt már nem tudom helyeselni, hogy az óvodába járáshoz akarják kötni a családi pótlék folyósítását. Fölösleges újabb büntető intézkedésekkel sújtani a hátrányos helyzetű családokat, akik nagyrészt amúgy is óvodába járatják a gyermekeiket. Viszont komoly gondnak látom azt, hogy a kiterjesztett óvodába járás feltételeit nem teremtették meg. Az ehhez szükséges férőhelyek nem állnak mindenütt rendelkezésre. Ez a Fidesz és a korábbi MSZP-kormányok közös felelőssége. Komoly szakmai előkészítésre, hatástanulmányokra volna szükség, mielőtt az oktatási rendszert alapvetően meghatározó döntéseket hozunk. Ki másnak lenne ez a dolga, ha nem a kormánynak? Ha otthon én azt mondom, hogy eldöntöttem, hogy ezt vagy azt csináljuk a jövedelmünkkel, de nem számolok azzal, hogy ez hogyan fogja érinteni a családunk életét, hát mit szólna ehhez a családom? Megmondom, mit: azt, hogy felelőtlen ember vagyok.
Cukkinis jogvédőlecsó
Június 27-én, szombaton a Norvégminta Fesztiválon jártunk, a kitelepülés alatt a TASZ-os pólók, kiadványok, jogsegélyes- és drogriporteres matricák mellett vega lecsóval vártuk a fesztiválra látogatókat.
Hogy készül a cukkinis jogvédőlecsó?
A Norvég Civil Támogatási Alap által szervezett Norvégminta Fesztivál célja az volt, hogy felhívja a látogatók figyelmét a civil szervezetek és az általuk végzett tevékenységek sokszínűségére. A kétnapos fesztiválon a TASZ közös főzéssel és egy rövidfilmes dokumentumfilm-válogatással vett részt, utóbbiak a különböző TASZ-programok ügyeit mutatják be, illetve a problémák hátterére világítanak rá, immáron 6 éve. A TASZ-filmekről bővebben ITT olvashattok.
És a staff :)
A fotóért köszönet Ferencz Dánielnek!
„(Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl”
L. Ritók Nóra írása az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének honlapján jelent meg
Biztosan sokan felismerik Arany János: A fülemile című versének sorait. Ez jutott eszembe, látva, megtapasztalva a törvényi ellentmondásokat, melyek lassan feloldhatatlan feszültségeket teremtenek a szegregációhoz kapcsolódva.
Vagyis feloldhatókat, de lassan már csak a versidézetben megfogalmazott módon.
Mert nem lehet mindkét oldalra kacsintva megoldást nyújtani. Már nem lehet.
A demokrácia egyik nagy vívmánya a szabad iskolaválasztás egyúttal a demokráciát aláásó kirekesztő, szegregált oktatási formák kialakulását, majd elterjedését vonta maga után. A társadalmi csoportok közötti szakadék mélyítésének mára az oktatás lett az egyik leghatékonyabb eszköze.
Mindenhol feszülnek az ellentmondások. Az egyházakon belül is, mert nem lehet úgy gyakorolni a vallást, hogy miközben a Biblia tanításának megfelelően a szegények segítéséről beszélnek, az iskoláikat nem nyitják meg előttük.
Az egyház oktatási integrációhoz való viszonya úgy tűnik, kétféle: vagy szegregált iskolákat hoznak létre, külön a cigányoknak, vagy szegregáló hatásúakat, vagyis „fehér”egyházi iskolákat, melyek mellett a település állami intézménye a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek kizárólagos iskolájává válik.
Próbálják persze becsomagolni ezt a szegregált iskolák esetében a roma szülők vallásos elköteleződésébe, ami miatt ők ragaszkodnak az egyházi iskolához. A szegregáló iskoláiknál pedig azt kommunikálják kifelé, hogy mehetne cigány is a „fehér” egyházi iskolába, nincs onnan ő sem kizárva, de közben a helyi közbeszédben minden lelepleződik, a valódi szándék nyilvánvalóvá válik: ezek az iskolák cigánymentesek.
Bárhova megyek az országban, mindenhol panaszkodnak az állami iskolák pedagógusai: ahol van állami és egyházi iskola is, ott az egyháziak ledobják a nyakukból az integráció nehéz terhét, a szülők pedig a jobb iskola mellett döntenek, ami nyilván az egyházi a válogatott gyerekeivel, és a több állami forrást használó oktatásával. És valljuk be, ezeken a településeken az állami iskola a rosszabb, hiszen a központosított oktatás nem tud megbirkózni az integráció problémájával. Pláne, hogy évről évre több HHH, BTM, SNI gyerek kerül hozzájuk. Mert az csak oda kerülhet. Az államiba. Hallottam olyat is, hogy az egyházi iskola kivette az alapító okiratából az integrálható SNI-sek oktatását, hogy ne kelljen felvennie azokat a gyerekeket. Ők menjenek az államiba. A körzetibe. Ahol kötelező foglalkozni velük.
A folyamat pedig már önmagát gerjeszti. Minél szegregáltabb az állami iskola, és minél probléma-mentesebb gyerekekkel dolgozik az egyházi, annál erősebb a szülői igény az utóbbi iránt. Persze nem a cigány szülők részéről, akiknek az érdekérvényesítési képessége minimális.
Nos, hát ebben a helyzetben esélyteremtő oktatásról, roma stratégiáról beszélni – egyhén szólva – ellentmondásos.
És nem megy már tovább semmi. Az EMMI lépései, pl. hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központnak antiszegregációs terv elkészítését, meg antiszegregációs referens alkalmazását teszi kötelezővé, ilyen körülmények között értelmezhetetlen, fölösleges látszat-intézkedésnek tűnik.
Most különösen tapasztalom ezt az ellentmondást az egyik közeli kisvárosban, ahol a KLIK nem engedélyezte a szegregált kislétszámú első „C” osztály indítását az állami iskolában. (Ami egyébként sokfele az országban máig bevett gyakorlat.) A település reakciója erre az egyházi iskola alapítása lett, hiszen – ha a szülők akarják – ezt a törvény lehetővé teszi, És akarják, hogyne akarnák. A szándék nyilvánvaló, hiába hangzik el más a kifelé irányuló kommunikációban, a településen belül mindenki tudja és hallja a valóscélt. Nehéz persze nyíltan meghatározni, hogy mitől lesz az egyházi iskola jobb, mint az állami anélkül, hogy ne szólnák el magukat: ott nem lesz olyan gyerek, aki hátráltatja a többit.
Ezek után azt kérdezem: minek a KLIK-nek antiszegregációs terv, mikor eszköztelen a települések egyházi iskoláinak szegregáló hatásával szemben? Amit a törvények lehetővé tesznek, azt meg fogják lépni, terv ide, vagy oda.
Azt hiszem, ennek az ellentmondásnak a feloldása nem tűr halasztást. A veszély óriási, mert a szegregált iskola hatása, az onnan kikerülő, „maguk között” szocializálódott gyerekek, akik ott maradnak a településen, a közmunkán, mert másra esélytelenek, olyan jövőképet rajzolnak elénk, amibe jobb bele sem gondolni.
Megoldást kellene keresni végre! Nem lehet két, ellentétes álláspontot képviselnie az állami rendszernek. Nem lehet tovább húzni az időt! Lassan az utolsó utáni pillanat is elmúlik.
Színház az egész világ
Köszönet a Miskolci Nemzeti Színház alapítványának, akik harminc színházjegyet ajánlottak föl hátrányos helyzetű gyerekek számára.
Csendes József beszámolója -
Vasárnap reggel hat óra tájban arra ébredtem, hogy valaki nyitogatja a szemem, aki nem én vagyok. Kislányom állt az ágy mellett, és csillogó szemmel, ragyogó széles mosollyal azt mondta:
- Jó reggelt! Indulni kell!
- Hová?
- Lúdas Matyi! Tudod!
- Mit kell tudnom milyen Lúdas Matyi? – tettem magam, mint aki semmire sem emlékszik abból, hogy hová is készülünk a mai napon.
- Ma megyünk a színházba! Tudod a Lúdas Matyi!
- Én nem megyek sehová, álmos vagyok…
- Anya! Nem kel fel apa, padig ma megyünk a színházba…
- Segítsek neked felkelteni?
- ühm…
- Mindjárt főzök egy kávét…
Hát így kezdődött a vasárnap. Bettike már annyira várta a Lúdas Matyit, hogy gyakorlatilag ő ébresztett minket. Anya ötletei meg úgy tűnik, mindig bejönnek, mint ahogy úgy tűnik, a kávé is megoldás lehet sok mindenre. Csakúgy, mint a kapálás, a dagasztás, a beáztatás, vagy Törőcsik Mari szerint a húsleves…
Természetesen csak vicceltem Bettikével. Aztán az ébresztés után kb. 3,5 órával felszálltunk a 31-es buszra, és felmentünk a Platánhoz, ahol addigra már egy vidám gyerekcsapat gyülekezett a 35-ös busz megállójában. Már türelmetlenül várták Adri „néni” érkezését, hogy induljunk a színházba, megnézni a Lúdas Matyit. Várakozás közben készítettem néhány fényképet, azaz csak szerettem volna, mert a fényképezőgép önállósította magát, és amíg rá nem jöttem mi a teendő vele, csak mozgóképet volt hajlandó készíteni.
Megjött Adrienn is, a papírokkal, és nem mellékesen hozta a buszjegyeket, színházi belépőket is. Gyors egyeztetés, és létszámellenőrzés következett, hogy mindenki itt van-e, aki ígérte, hogy el fog jönni. Adrienn szétosztotta a buszjegyeket, és amikor megjött a 35-ös busz mindannyian felszálltunk rá.
Néhány fiú a busz elején egy négyes ülésben foglalt helyet, és élénk beszélgetésbe kezdtek, amin a többi utas jól szórakozott, mert olyan hihetetlen dolgokat állítottak, amit Münchausen báró is megirigyelhetett volna. Pl. az egyikük azt mondta, hogy ő ötforintosokat reggelizik, és tőlem várta hozzá a megerősítést, hogy valóban így van. (Csak hát én sosem vagyok ott, amikor ő reggelizik). Azonban ennek ellenére is csak mosolyogni tudtam, mikor azt állította, hogy most is ötforintosokkal van tele a hasa. Egy idősebb egykori tanítónő is mosolyogva jegyezte meg nekem, hogy ha ennek csak a fele igaz lenne…
A Villanyrendőrnél leszálltunk, és mivel végre sikerült beállítanom a fényképezőgépet, gyorsan készítettem is néhány felvételt. Betértünk az Éden Cukrászdába, ahol minden gyermek kapott egy gombóc finom fagyit, melyet a Szinva teraszon fogyasztottunk el. A gyerekeknek nagyon tetszett a patak, voltak olyanok is (főleg a kisebbek között), akik megpróbálták megszámolni a halakat. Természetesen nem sikerült, az összes halat megszámolniuk, de eszembe jutott, hogy régen nem láttam benne halakat. Fiamnak annyira tetszett a Szinva terasz, hogy leült a víz partjára, és el sem akart mozdulni onnan.
A színházba menet újra csináltam néhány fényképet. A színházban elkeseredve tapasztaltam, amikor az egyik hölgy közölte velem, hogy fényképeket sajnos nem készítetek az előadásról, csak kinn a külső térben szabad fotóznom. Pedig örültem volna, ha készíthetek néhány szép képet az előadásról, és a gyerekekről is. Annál is inkább, mert az előadás kezdete után pár perccel megtörtént az, amire számítottam, és várható volt, a gyerekek aktívan bekapcsolódtak a mesébe. Jó lett volna néhány felvételt készíteni ezekről a pillanatokról, de hát a szabály, az szabály…
A Lúdas Matyi ezen sajátos feldolgozása nagyon tetszett a gyerekeknek, és hamarosan meghallottuk azokat a hangokat is, amiket én nagyon vártam, és amikre első perctől számítottam is. Egy kisfiú pl. kendőzetlen őszinteséggel közölte az önjelölt megasztár libával, hogy nincs is jó hangja, és erélyesen felszólította, hogy fejezze be azt a fülsértő izét, amit ő éneklésnek nevez…
Később az előadás más szakaszaiban is hallottam a különböző gyerekhangokat, melyekben beszéltek a szereplőkhöz, és tanácsokat adtak nekik, hogy most mit kellene tenniük, vagy éppen mit nem volna szabad tenniük. A gyerekek hatalmas igazságérzete többször is megmutatkozott az előadás során. Pl. akkor is, amikor egyöntetűen kiáltottak csalást Döbrögi „igazságos” versenyének során, vagy amikor Döbrögi „mérsékelte” a büntetést 25 botütésről, 20+5 botütésre. Akkor is megmutatkozott, amikor kiszámolták a Döbröginek járó megfelelő mennyiségű botütést, hogy egy se hiányozzék…
Oldalra pillantva, többször láttam, ahogy kinevetik Döbrögi földhözragadtságát, a szolgák, és az ispán butaságát (akit egyébként valamilyen rejtélyes okból a gyerekek következetesen Istvánnak hívtak, ahogy a későbbi beszélgetésekben említették nekem). Jó volt ezt látni úgy, hogy a gyerekek őszintén nevették ki ezeket a figurákat, és nem voltak áthallásaik jelen korunk eseményeivel, igazságtalanságaival kapcsolatban. Nem úgy, mint nekem, de az egy másik történet…
Bár Máté fiam megérezhetett ezekből valamit, mert azt mondta otthon, amikor a történetet elmesélte, hogy az emberek nem azért nevettek a vásárban, mert jókedvük volt, hanem csak azért, mert féltek az „Istvántól”, meg a Döbrögitől, és nem mertek panaszkodni. Aztán pillanatokon belül, vissza is kanyarodott a vicces oldalára a dolognak: hogy az „István” mennyi vicceset csinált, milyen buta képeket vágott, és milyen suta mozdulatokat tett, hogy végre nevessenek az emberek, és hogy a Döbrögi meg milyen buta volt hogy el is hitte, hogy tényleg vidámak az emberek…
Kicsit meglepődtek a gyerekek, (és ahogy egyébként hallatszott is), és ahogy később elmondták viccesnek is találták, amikor az egyik liba angolul, és franciául is beszélt – mondtam sajátos Lúdas Matyi feldolgozásról van szó – de szemmel láthatóan nem okozott gondot a gyerekeknek, hogy megértsék és lefordítsák azt a néhány szót, esetleg rövid mondatot.
Majd véget ért az előadás, és lassanként elindultunk hazafelé. Az Éden Cukrászda előtt ismét megálltunk, de ezúttal nem fagyit vettünk, hanem más meglepit kaptak a gyerekek. Az egyik fiú kérdezte tőlem, hogy mi lesz a meglepi, de mondtam neki, hogy a meglepi az attól meglepi hogy nem tudjuk mi az, amíg meg nem kapjuk. Aztán megkapta a meglepit mindenki. A buszmegállóban, csak úgy fújta a buborékot az összes gyerek. Megvártuk a 35-ös buszt. Ahogy ültek a gyerekek a megállóban, olyan volt, mintha kismadarak ültek volna sorban. Pont olyanok voltak, mint a fecskék, mikor ülnek a villanydróton. Aztán végre hazajöttünk. A Platánnál, már mindenkit vártak a szülei. Így ért véget a Lúdas Matyi előadás, és a gyermeknap. Nagyon szerettük ezt a napot, több ilyenre lenne szükség.
Ülőpad és szomszédsági vetélkedő
Csendes József írása -
2015.majus 9-én – került sor az Ülőpad átadásra, és az I. Nagy Szomszédsági Vetélkedőre – ami némileg újnak tűnt számomra, hogy annak idején, mikor szocializálódtam (a Star Wars-ban erre azt mondanák: hogy réges-régen egy messzi-messzi galaxisban…), ez a nap még a győzelem napjaként volt számon tartva. Persze az idők, és a Birodalmak is változnak, ami bizonyos esetekben kifejezetten jó dolog…
Május 9-én reggel 9-kor kezdtek gyülekezni a munkatársak, és a nép is, hogy jól végzett munkánk egyik aznapra megérett gyümölcsét, az Ülőpad nevű alkalmatosságot – melynek neve is mutatja funkcióját – átadjuk rendeltetésének, hogy szerepét a jövőben maximálisan betölthesse. Nevezetesen az ott történő üldögélésnek, és közösségi beszélgetésnek, ezzel is küzdve a lakótelepi elmagányosodás ellen. Munkatársaink elkezdték a terep berendezését az ünnepélyes ülőpad átadáshoz. Lassanként megérkeztek a hangosítás eszközei is, melyeket beüzemeltünk. Miután minden eszköz a helyére került, én filmezésre szántam el magam. Hogy miként működik ez a csapat? Mitől sikeres? Egy-két jellemző példa: Mikor szembe jött velem Pongrácz Tomi, és látta a kameratartó kezemet, azonnal kaptam tőle egy jó tanácsot egy kedves mosoly közepette, hogy miként tartsam a kamerámat, a legjobb képminőség elérése érdekében. Ennek pedig nagyon örültem, mert mindig van mit tanulni…
Vagy a készülődés során azt láttam, hogy Sencsik Peti pörög a konyhában, és egyik kávé fő a másik után. Közben készülődött egy paprikás krumpli is, melynek illata József Attila-i módon belengte a konyhát… Ugyanakkor belépésem pillanatában Kocsis Emese ragasztott valamit az ablaküvegre, és integetett, hogy: helló…
Czakó Noémi is tette a dolgát, igaz ő nem annyira volt szem előtt, de hát maguktól bizony nem rakódnak rendbe a dolgok, nem rendeződnek sorba a székek…stb. Ezt első kézből származó információk alapján állíthatom.
Szememmel kerestem Jakab Zsoltot, és Lévai Imit, de nem találtam őket. Ők jól elbújtak a kamerám elől (igaz csak átmenetileg sikerült nekik)…
Aztán rátaláltam a Cirmi kitelepült tagjaira is. Később szemet szúrt szakállas ősz hajú úr, akit ugyan ismerősnek találtam, eleinte nem tudtam honnan. Magamban találgattam, ki lehet ő…
Később a Máltai Szimfonikusok növendékei tűntek fel, és kezdtek hozzá a készülődéshez. Ők indították az Ülőpad átadás műsorát.
Amikor ennek vége lett, Farkasné Tünde lépett a mikrofonhoz, és kezdte el ünnepi beszédét, majd ismét az ősz hajú szakállas úr került a látóterembe, akiről hamarosan kiderült, hogy nem véletlenül volt oly ismerős számomra. Ő volt ugyanis Rostás László Miskolc város főépítésze. Minden bizonnyal nagyon szép beszédet mondott, de olyan halkan beszélt, hogy ez számomra alig volt hallható. Amit ki tudtam hámozni ebből, az valami olyasmi volt, ami szerint ez a pad lenne a jövő. A pad, amely itt az Avas városrész II. ütemében, az egykori Szolgáltatóház előtt kapott helyett. Közvetlenül a Rendőrség, és a Közösségi Kávézó előtt. Volt két ember, akik nem értették, hogy miért kell egy ülőpad átadása alkalmából ünnepséget szervezni. Tőlük azt kérdeztem, miért kell egy rég meghalt híres ember szobrának felavatása alkalmából ünnepséget szervezni? Azt mondták, értik, hogy mit szimbolizál egy szobor, de nem értik, hogy mit szimbolizálhat egy pad, miképpen jelképezheti az a jövőt? Itt némi filozófiai eszmefuttatásba bonyolódtam, melynek végén nem tudom biztosan megértették-e hogy miképpen lehetséges ez a dolog, de beszélgettem velük…
Aztán Sélley Andi is mondott egy rövidke beszédet, ami igen laza hangvételű volt, és tökéletesen illeszkedett az Ülőpad jövendőbeli funkciójához. Eszerint az ülőpad az egyik eszköze annak a célnak, amit a Dialóg Egyesület, és a Közösségi Kávézó kitűzött maga elé. Nos az Egyesület most tett egy lépést a képzeletbeli sakktáblán, most pedig lehet várni a közösség válaszát, amire majd lehet lépni egy újabbat…
Olyan ez, mint A Dűne c. regény: cselre-csel a válasz, és a cselen belül is van egy másik csel…
Csak itt nem politikai, gazdasági, vagy katonai küzdelemről van szó, hanem a közösségeink megújításáról, cselekvőképessé tételéről. És bár ez a vállalásunk, de ez számunkra nem képzelhető el vállalkozásként. Ezért nem is kell, különösebb pénzmozgás ebbe a történetbe.
Az elején azt kérdeztem, mitől működik? Nos, a válasz talán az egyszerűségben keresendő. Amikor magam először tévedtem ide, akkor sikerült összefutnom – a kamera elől egyébként elég sikeresen bujkáló Jakab Zsolttal – aki nem bonyolította agyon a dolgot, és ismertette a rendkívül egyszerű szabályokat. Most sem akarta túl bonyolítani a dolgot, de a rendkívül egyszerű szabályok rá is vonatkoznak: ha valaki tesz valamit a közösségért, akkor a közösség is elismeri az ö tevékenységét. Így Zsolt, és Imre sem tudott tovább bujkálni a kamera elől, és a főépítész úrral közösen átvágták a padot a tömegtől elválasztó piros szalagot.
Aztán már rohannak is tovább az események, és Sencsik Peti köszöntötte az Avas új jövevényét a Padot, egy verssel. Mondtam is a vers végén, mikor felszólított minket, hogy köszöntsük a padot, hogy:
Helló Pad
A népek pedig örömmel vették birtokba a padot. Megtörtént az első leülés is a padra. Mátyás Lilla pedig máris elkiáltotta magát a mikrofon mögött:
HAHÓ Avas!
És máris kezdetét vette a Nagy Szomszédsági Vetélkedő. Csapatok alakultak, és neveztek be a vetélkedőre. Elkészültek a csapatzászlók, menetlevelek… stb. Különböző állomásokon változatos próba feladatokat teljesítenek a csapatok. Volt itt dalfelismerő próba, versidézetek, híres költők, avasi nevezetességek, célba dobás, kilátó rajzolás, gumilabdával focizás, palacsintasütéses, lufi felfújós feladat, önkéntes bűvész és némi csibészség is…
Végül pedig lassan véget ér a verseny, melynek bár van győztese, de igazából mindenki nyertese a napnak.
Élettel töltik meg az Avas felújított közösségi tereit
Szomszédsági főzés, sportbemutató, kutyaszépségverseny és helyi szervezetek bemutatkozása is színesítette a Dialóg Egyesület egész napos rendezvényét, melyet az Avas különböző közösségi terein tartottak csütörtökön. A program célja a felújított helyek népszerűsítése.
Délelőtt a Sályi utcai játszótér melletti területre várták az avasiakat egy jó kis szomszédsági főzésre. Hamar fellobbantak a lángok az üstök alatt, a munkából a családok minden tagja, a gyermekek, szülők és nagyszülők is kivették a részüket.
A szervező Dialóg Egyesület közösségfejlesztő munkatársa elmondta, a városrész felújított tereit minél inkább szeretnék élettel megtölteni. Mátyás Lilla hozzátette, az a céljuk, hogy a helyiek felfedezzék maguknak, és minél aktívabban el is kezdjék használni a játszótereket, padokat, kutyafuttatókat, a fitnesz-parkot. Szeretnék, ha az avasiak maguk is kezdeményeznék programok szervezését, élettel megtöltve így a közösségi tereket.
A "Csütörtökön együtt – egy nap az Avason az Avasért" címmel megrendezett egésznapos rendezvényen – a szomszédsági főzés mellett – sportbemutatóra és kutyaszépségversenyre is várták az érdeklődőket.
A Mandulás sétányon helyi önszerveződések, civil és egyéb szervezetek mutatták be tevékenységeiket. Kitelepült az Avasi Patchwork Klub, az Avasi Kézműves Klub, az Avasi könyvcserepont, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, a Máltai Szeretetszolgálat, valamint a Miskolci Egyesített Szociális, Egészségügyi és Gyermekjóléti Intézmény is.
Délután az Avasi Közösségi Tér kínál kultúrprogramokat: az Avasi Fotókör újabb kiállítása nyílt meg fél 4-kor, lesz még kerekasztal-beszélgetés az Avasi monológok című történeti kiadvány kapcsán, végül az "Életjel" című avasi dokumentumfilm vetítése zárta a napot.
A rendezvény a „Szociális célú városrehabilitáció – Miskolc Avas-dél akcióterületen” című, ÉMOP-projekt eseménye, helyszíneit pedig a városrehabilitációs projekthelyszínek adták.
Faág Baráti Kör a Magyar Rádióban
A Kossuth Rádió riportja a Faág Baráti Körrel meghallgatható a Hangtárban, a Jelenlét című műsorban.
