L. Ritók Nóra írása a rendkívül sikeres kezdeményezésről

Kedves támogatók, és érdeklődők! Most már végső mérleget vonhatunk az aukció eredményéről. Egyszerűen hihetetlen, hogy 1.405 569 Ft jött össze, 20 licitálótól, felajánlótól, és még van ígéretünk egy 2000 eurós utalásra is. Óriási segítség ez az alapítványunknak, a gyerekeknek, lehetőséget ad a tervezésre, nyárra is, hogy programot szervezhessünk számukra. Nagyon köszönjük mindenkinek az odafordulást, Alföldi Róbertnek az ötletet, a felajánlást, segítőinek a szervezést, a támogatóknak pedig az összegeket. Hamarosan mindenki kap egy kis meglepetést, emléket az akcióról.

Szép, örömteli nyarat kívánunk mindenkinek! Nóri és az igazgyöngyök

A cikk az Indexen jelent meg

Aki azt mondja, „Csörögön lakom”, az hazudik. Egy igazi csörögi ilyet ki nem ejtene a száján. A Váctól nyolc kilométerre fekvő falu lakói úgy mondják: Csörögben. Hogy miért? Hát, csak.

Az érintettek szerint körülbelül ennyi az oka annak is, hogy három év után miért nem működhet tovább a helyi, főként cigány gyerekek számára fenntartott csörögi tanoda a kétezer fős falu művelődési házként is működő könyvtárában, ahol szombatonként tartottak foglalkozásokat 3-tól 16 éves korig. A kézművesórák, játékok mellett egy videószakkör is működik a nagyobbak számára. A csoport „C" osztály című filmje tavaly díjat is nyert az ENSZ által patronált emberi jogokkal foglalkozó filmfesztiválon.

Május végén zárt ülésen döntött úgy az októberben megválasztott polgármester és a hatfős képviselő-testület többsége, hogy a Mahájána Alapítvány által működtetett Csörögi Tanodának mennie kell. A zárt üléssel elkerülhető volt, hogy azt a tanodások videóra vehessék.

„Olyan értékeket képvisel a program, amit inkább támogatni kéne, például az ingyen biztosított helyiséggel. Értékelni kellene, amit tesznek, nem pedig rövidlátó módon megszüntetni” – mondta Heltai Zsófia, aki a döntés után le is mondott képviselői mandátumáról.

A program magánkezdeményezésből indult, csak egy évvel később jött létre az alapítvány, amelyet az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) is támogatott, legutóbb tavaly. Részben ezekből a forrásokból bútorozták be azt a kistermet is, ahonnan most menniük kell.

Az alapítványosok a hétvégén mehettek könyvtárba, ahol a bemutatott számlák ellenében visszakaphatták berendezéseiket. Az önkormányzat Heltai elmondása szerint a Csörögi Tanoda elnevezéstől is eltiltotta az alapítványt.

Szegények a tévéfilmben

A korábban Sződhöz tartozó, 13 éve önállósodott Csörög 20 százaléka cigány, a rászorulók is nagyrészt közülük kerülnek ki. A program azonban nemcsak nekik, hanem a nem cigány gyerekeknek is szól, de a részt vevő gyerekek szülei szerint csak egy-két nem cigány hozza el a most 30 gyereket fogadó foglalkozásra a gyerekét. Az alapítvány szerint az egyébként jómódú Vác környéki térségben Csörög bűnözési, drogfogyasztási és munkanélküliségi mutatói is magasabbak az átlagnál. A csatornázott, de kevés aszfaltúttal rendelkező falu azonban egyáltalán nem nyújt lehangoló képet. A porták rendezettek, gyakran meglepően nagy házakkal. A cigányok szerte a faluban laknak, nincsen aggasztó elkülönülés. Létezik ugyan cigánysornak nevezett rész, ám itt sem a reménytelenül elhanyagolt házak a jellemzők. Ez a hely távol van Borsod végletesen leszakadt zsákfalvaitól. Kicsit úgy nézett ki, mintha a szegénységet és általában a valóságot előszeretettel idealizáló brazil szappanoperába csöppentünk volna.

Az előd szóban megállapodott

„A nyolcéves fiam alig várja minden szombaton, hogy kilencre ott lehessen a tanodában. El nem tudom képzelni, miért nem engedi a polgármesternő” – mondta Berki Csaba.  A csörögi édesapa szerint a település vezetője eredménynek tekinti, hogy a tanoda nem maradhat a könyvtárban. „Azt mondta, végre nem hülyítik tovább a gyerekeinket” – állította Berki.

A foglalkozásokon túl többször kirándultak is a tanodások, voltak a Csodák Palotájában, a Tropicariumban, volt, aki így járt először színházban vagy a Balatonnál. A gyerekek családjainak ez nem került pénzbe, szemben az iskolai kirándulásokkal, ahol volt, aki épp azért nem tudott részt venni, mert nem volt rá a családnak hétezer forintja.

„Egyszerűen nem tetszik neki semmi, amit az elődje tett. A legjobb példa erre a Béke téri sövény. A korábbit kiszedette, most újakat ültetett helyette” – mutatott Berki a körtér felé, ahol közmunkások pihentek az új sövények megkapálása után a tűző napról árnyékba húzódva.

Az előző polgármester támogatta a tanoda működését. „Nem értem a döntés okát. Felháborító, hogy a saját falujukban a hátrányos helyzetű gyerekek nem járhatnak be a könyvtárba a magánkezdeményezésre elindult foglalkozásra” – összegzett Császár Károlyné. A tavalyi választáson alulmaradt polgármester szerint is arról lehet szó, hogy az új vezetés egyszerűen semmit nem fogad el abból, amit az előző megvalósított.

Ha nincs papír, nincs foglalkozás

„Az alapítvány jogcím nélkül használja a könyvtárat és a kistermet, hiszen nincs róla érvényes és hatályos szerződés. Ami volt, az tavaly június 31-én lejárt” – szólt a hiányosságokról a jelenlegi polgármester. Hegedűsné Kripák Ildikó azt is kifogásolta, hogy az a bérleti szerződés tavaly márciusban lett megkötve, miközben a szerződés szövegéből „nem derül ki világosan, hogy a 6 hónap bérbeadás visszamenőleges hatállyal vagy a jövőre nézve szól.” Az alapítvány egy összegben fizette ki a díjat. A polgármester felhívta a figyelmet, hogy a szerződés alapján közvetve az alapítvány is elismerte, hogy már a testületi döntés előtt használta a termeket.

„Ha akkor volt szerződés, akkor a többi időszakra miért nem? A jogalap nélkül használt helyiségeket illetően a jogtanácsosunk felülvizsgálja, hogy van-e lehetőség a szerződésben foglalt bérleti díj kifizettetésére a teljes időszakra” – mondta a polgármester, megjegyezve, hogy arról sem volt írásos információja az önkormányzatnak, hogy milyen felszerelést vitt be az alapítvány a kisterembe, ami megnehezíti az elszámoltatást és a múlt lezárását.

„Nincs is információnk az alapítványról, céljairól, ráadásul testületi döntés hiányában jogszerűtlen is a működésük az önkormányzati tulajdonban. Az nem megoldás, hogy megbeszélték a korábbi polgármesterrel”. Hegedűsné Kripák Ildikó szerint a felelős gazdálkodással szembement a szóbeli megállapodások módszere.

Lábon maradt a termés

Egyetlen dologról volt érvényes szerződés, a könyvtár melletti, ingyenesen, határozatlan időre használatba adott önkormányzati telekről. A kertészkedésre szánt területen viszont a polgármester szerint nem valósult meg, amit ígértek, nem lett a földből mintakertészet, ami például szolgált volna a többi településnek. Helyette viszont épült egy fabódé betonalappal, amiről nem volt önkormányzati határozat.

„A termés is lábon maradt, csak kétszer három méteres területeken művelték a gyerekek a földet, pedig arról szólt a megállapodás , hogy a földterület hasznosítását a családok közösen végzik. Jelenleg is bérmunkában nyíratták le a füvet és ásatták fel a hasznosításra szánt területet.” A szerződés szerinti egyéves felmondási idő helyett ezért rendkívüli határozattal az önkormányzat 15 napon belül felmondta a szerződést.

„A két legutóbbi termést mi szedtük le és szétosztottuk a családoknak” – mondta a lábon maradt termésről Tinó Krisztina, aki szerint a fabódé és a betonalap miatt sem tett korábban kifogást az önkormányzat. Azt elismerte, hogy nehéz rögtön eredményt elérni a hátrányos helyzetű családokkal, de épp azt szolgálta a felnőttek bevonását is célzó mintakertészet, hogy ezt is megtanítsák.

„Annyit műveltünk meg a gyerekekkel és a családokkal, amennyit vállaltunk. Több hely nem is volt, hiszen amíg lehetett, ott zajlott a biobrikett program is” – mondta Kalina Yvette. Ez azután vált lehetetlenné, hogy a polgármester a kutat elzárta az alapítvány elől, ami viszont a kerti programnak is akadálya. A Mahájána Alapítvány vezetője visszautasítja, hogy bérmunkában művelte volna bárki is a földeket.

Három helyi dolgozott ott három napot, mert a rendszeres szociális járadékra való jogosultsághoz 30 nap négyórai igazolt önkéntes munkát kell végezni. Ezt az önkormányzat eddig figyelte, nehogy valaki lemaradjon a rászorulók közül a havi 22 800 forintos juttatásról. „Az új polgármester erre már nem ügyelt, így próbáltunk segíteni azon a három emberen, akik vállalták a kert gondozását. De amit mi tudtunk igazolni, az már kevés volt, így a következő évre ezek az emberek lemaradnak erről a járadékról” – mondta Kalina.

Veszélyben volt a könyvtár

Ráadásul az önkormányzat kötelezettségeinek teljesítését is akadályozta az alapítvány, legalábbis a polgármester szerint. A kistermet ugyanis a hét minden napjára a Cigány Kisebbségi Önkormányzat (CKÖ) számára kell fenntartani, amely azt másnak nem is adhatja tovább. A CKÖ unortodox módon megválasztott elnöke (a választáson eredetileg a felesége jutott be a háromfős testületbe, de visszalépett a negyedik helyre csúszott férje javára, ezután a testület őt választotta vezetővé) bejelentette, hogy az eddigi pénteki helyett ezután szombat délelőttönként fogják tartani a kisebbségi önkormányzat üléseit – tehát akkor, amikor az eddigiek szerint a tanodások foglalkozásai  folytak. (Virág József első telefonos megkeresésünk után már sem a helyszínen, sem telefonon nem volt elérhető.)

Másoktól tudható ígéretei szerint cigány nyelv- és tánctanfolyam szervezésén gondolkodik a helyi felnőttek számára, hogy megőrizzék a közösség hagyományait. „Ehhez képest korábban önkormányzati jegyzőkönyvbe mondta, hogy ezeknek nem érdemes semmit sem szervezni” – idézte fel a képviselőségről lemondott Heltai.

A polgármester szerint azonban nemcsak a CKÖ működtetése miatt volt aggályos az alapítványi foglalkozás, de a könyvtár működését is veszélyeztette – túl azon, hogy szerződése sem volt az alapítványnak. A gyerekek ugyanis hangoskodtak. „A könyvtár azért van, hogy könyvet kölcsönözzünk, olvassunk ott, használjuk a számítógépet, beszélgessünk a könyvtárossal” – sorolta a polgármester a 2,5 millió forintos könyvállományt őrző könyvtár feladatait. Igaz, a csörögi könyvtár emellett művelődési házként is működik – amiért normatívát kap az önkormányzat –, és ott tartja üléseit az önkormányzati képviselő-testület is.

A jelenlegi könyvtáros elzárkózott a nyilatkozattól, elődje viszont elmondta, valóban szólni kellett néha, hogy halkabban legyenek a gyerekek, de ez ellen soha senki nem emelt kifogást. „A foglalkozások megtanítják a gyerekeket távlatokban gondolkodni, abban a nagy céltalanságban, amit maguk körül látnak, és ami miatt a drogok is terjedőben vannak. Látniuk kell, hogy érdemes tervezni, eljutni valahonnan valahová, szakmát tanulni, hiszen a legtöbben nyolcadik után már kimaradnak az iskolából – mondta Kóródi Szidónia. – Ez segít megérteniük, hogy érdemes egy olyan utat bejárni, akkor is, ha nem látszik rögtön az eredmény. Épp ezért aggódom a tanoda sorsáért.”

Oldja meg az alapítvány

Több nyilatkozó felidézte, hogy a polgármester szerint pénzt nyel el az alapítvány, és a támogatásból keveset lát a falu. A polgármester az Indexnek nyilatkozva is többször utalt az alapítvány által megszerzett minisztériumi támogatásra.

Volt, aki szerint a pályázati sikerekkel kapcsolatos féltékenység miatt indult meg a polgármester az alapítvány ellen. Többen is azt mondták: a megfogalmazott célok nincsenek a polgármester ellenére, egyszerűen csak zavarja, hogy nem ő működteti a programokat.

2014 őszén az Emmi elfogadta a Mahájána Alapítvány hatmillió forintos támogatásról szóló beszámolóját. A minisztérium az összeg felhasználásában nem talált kivetnivalót, az alapítvány munkáját rendben lévőnek találta.

„Nem firtatom az alapítvány anyagi helyzetét. Az a támogatóra tartozik, hogy számon kérje a munka minőségét, főleg, ha felzárkóztatásról van szó – mondta hátrányos helyzetű gyerekek nevelését pedagógusként szintén ismerő Hegedűsné Kripák Ildikó. – De a működést szerződéseknek kell alátámasztaniuk, és ez az alapítvány felelőssége, ahogyan az is, hogy megteremtse a foglalkozások tárgyi és személyi feltételeit. Az önkormányzatnak semmiféle kötelezettsége nincs az alapítvány felé.” A polgármester szerint annak semmi akadálya, hogy házat béreljen vagy vásároljon az alapítvány és ott zavartalanul működjön.

Arra a kérdésre, hogy a program nem szolgálja-e Csörög érdekét, elmondta: ezt nem tiszte megítélni, abban azonban biztos, hogy az önkormányzat azzal is a csörögiek érdekét védi, ha biztosítja a könyvtár zavartalan működését, és felelősen kezeli a rábízott vagyont.

Egyébként pedig a múlt lezárása után nyitottak arra, hogy megvizsgálják a jövőbeni együttműködés lehetőségeit az alapítvánnyal, például a létrehozandó általános iskolában.

Az ugyanis 1980 óta nincs a húsz százalékban cigányok lakta településen, így a falu 260 iskolás gyermeke tíz szomszédos településre – főként Vácra – jár 20 különböző iskolába. Hegedűsné szerint alsós iskolát lehetne létrehozni, és ez jó alap volna az alapítvány működéséhez is, ha sikerül kiemelkedő felzárkóztató programot indítani.

„Az iskola létrehozásához kértem, hogy vessék latba befolyásukat és támogassanak, ha már az Emmitől jelentős támogatást kapnak a működésükre. De ellenzik” – rótta fel a polgármester, aki szerint nincs rendjén, hogy a pestiek akarják megmondani a csörögieknek, hogy mi volna a helyes.

Az alapítvány attól tart, hogy az iskola csak intézményesítené a szegregációt. Aki tudja, elviszi majd továbbra is a gyerekét Vácra, így helyben csak a rászoruló cigány gyerekek maradnának, akinek 10 évesen még nehezebb lenne a felsősök közé beilleszkedniük, amikor mindenképp Csörögön kívüli iskolába kell majd menniük. A polgármester szerint ez tévedés, legjobb cáfolata ennek az öt éve létrejött óvoda, amely azóta is vegyesen működik.

A vádakat senki sem bizonyította

„Most már sajnáljuk, hogy megelégedtünk a szóbeli megállapodásokkal, de hát nem gondoltuk, hogy ez fog történni” – mondta Tinó Krisztina. Szerződést csak arra az időre  kötöttek az önkormányzattal, amikor támogatást kaptak a minisztériumtól, így volt lehetőségük arra, hogy fizessenek bérleti díjat. „Ha már támogatott minket az önkormányzat azzal, hogy helyet adott, természetesnek találtuk, hogy külső forrásból mi is hozzájárulunk, amikor tudunk. Ez csak szerződéssel lehetséges, hiszen a pénzzel el kell számolnunk. Egy jó szándékú gesztusról van szó, most ezt fordítja ellenünk a polgármester” – mondta Kalina Yvette, a Mahájána Alapítvány alapítója.

„Megválasztása után novemberben leültünk Ildikóval, hogy megbeszéljük a folytatást. Nem emelt kifogást, nem kérte, hogy foglaljuk szerződésbe az együttműködést, sőt, amikor felajánlottuk, hogy fizetünk bérleti díjat, elutasította” – állítja Tinó Krisztina, aki szerint a polgármester csak órára lebontott programot kért a foglalkozásokról. „Ez nem iskola, ilyen órarendet nem tudunk adni, de leírtuk, hogy mivel foglalkozunk, és mik a céljaink. A polgármestert többször hívtuk, hogy jöjjön el, de egyszer sem nézte meg a foglalkozást.”

„Nem engedjük el Yvette-éket, nagyon ragaszkodunk hozzájuk, a gyerekek oda vannak értük” – mondta Berki Roland, aki az egyik legaktívabb tagja a helyi szervező közösségnek. Az ő családjánál folyik most az udvarban a biobrikett gyártása is. „Ha kell, itt lesznek a foglalkozások az udvaron, meg bent a házban, de nem mondunk le róluk, bárhogy is döntsön az önkormányzat, meg az állítólag a mi érdekeinket képviselő CKÖ. Milyen képviselet az, ha csak ellenünk dolgozik?” – mondta felháborodva a szervezetről, amelyet egyébként az ő unokatestvére vezet, hogy egy újabb szappanoperaszerű elem legyen a történetben.

Az alapítványt nem kell győzködni. „A polgármester azt mondja, megszűnt a tanoda. A legutolsó könyvtári foglalkozáson volt 15 gyerek” – mondta Kalina Yvette, aki közgazdászként munkatársaival 1990-ben létrehozta a ferencvárosi Közgazdasági Politechnikum Alternatív Gimnáziumot és Szakközépiskolát, ahol az alapítvány mellett jelenleg is dolgozik. „Mindenkinek érdeke, nemcsak a program résztvevőinek, de minden csöröginek és szélesebb értelemben a társadalomnak is, hogy ilyen foglalkozások továbbra is működjenek. Ha kell, hétről hétre másnál leszünk, de ott maradunk, nem akarunk eljönni.”

Az integráció nehézségei

Programok, viták, nemzetközi kitekintések, elemzések, adaptációk, konferenciák, szakirodalom: azintegráció kifejezés régen beépült a szaknyelvbe, talán már a köznyelvbe is, vannak gyakorlati tapasztalatok, de átütő sikereket ezen a téren még nem könyvelhetünk el. Sem az oktatásban, sem másutt. Sőt, mintha egyre távolabb kerülnénk a megoldástól.

Hol kellene kezdeni? Az oktatásban? A társadalomban? A helyi kisközösségekben? Lehet-e hatást elérni, ha csak egy területre fókuszálunk? Tartsunk-e a határokat, vagy lépjük át azokat? Mit lehet tenni a szegregátumokban, szegregált iskolákban az integrációért?

Nehéz, nyomasztó kérdések. És egyre nehezebb válaszokat találni.

Talán az a kudarcok oka, hogy maga a probléma sincs rendszerezve. Elszigetelt területeket látunk: oktatás, tanodák, telepfelszámolási programok, lakhatást segítő próbálkozások, közösségfejlesztés (szigorúan pályázati keretek között, nem rendszerszintűen), közmunka, érdekképviselet, prevenciós programok stb. – kapcsolódások nélkül. Leginkább a hatósági eszközök erősödése érzékelhető, és hogy minden innovatív, humánus próbálkozás rendszeridegen, egy-, esetleg kétéves kifutással működik, de esélye sincs, hogy rendszerbe-rendbe épüljön. Így pedig minden törekvés lenullázódik, és elvész a befektetett energia, pénz.

A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek és családjaik körében végzett esélyteremtő munkánk tapasztalatai alapján igyekszem összefoglalni, bizonyítani az „igazgyöngyös” ideát: csak az egy időben sok ponton történő beavatkozás vezet eredményre.

A szegregáció mai helyzetéről

A szegregálódás folyamata az egyházi iskolák megjelenésével különösen felgyorsult, és olyan településeken is megjelent, ahol korábban nem.

Sokféle szegregáló hatás ismert, a külön iskolai osztályok szervezésétől az egy településen belüli intézmények közötti méltánytalan különbségekig. Ez szinte mindenhol beágyazódott a hagyományokba, az átörökített igazolások azt bizonygatják, hogy mindenkinek jobb így.

Az „önszegregálódási” folyamat az egyetlen iskolával rendelkező településekre jellemző: olyan intézmények alakultak ki, amelyek képtelenek kezelni a nagy létszámú halmozottan hátrányos helyzetű gyerek gondjait. A jobb társadalmi státuszú szülők – élve a szabad iskolaválasztás jogával – „kimenekítették” gyerekeiket a környező települések iskoláiba. Itt tehát nem új intézmény generálta a folyamatot, hanem egy korábbi, azóta is fennálló gond, az eltérő szocializációból, a szegénységből adódó komplex problémahalmaz iskolai vetülete. A szabad iskolaválasztás adta a kiskaput, és adott könnyen járható utat a nagyobb érdekérvényesítési képességgel rendelkező társadalmi rétegnek, kezeletlenül hagyva a problémákat, amelyeket az oktatási rendszeren belül kellett volna megoldani, másféle stratégiával, módszertannal, költségvetéssel.

A helyzet tovább romlott, amikor az egyházak visszavehettek-átvehettek iskolákat az önkormányzatoktól. Ez a folyamat sok esetben azért eredményezett tömeges iskolaátvételt, mert az akkori önkormányzati és egyházi oktatás finanszírozása között lényeges különbségek mutatkoztak, a költségvetési gondokkal küzdő települések örültek, ha problémáik mérséklődnek. Persze ahol csak egy iskola volt, sok szülő nehezményezte, hogy így nem tudja világnézeti semlegességben nevelni gyerekét. Akik megtehették, át is íratták a szomszédos településekre, de a többség megbékélt a helyzettel. Ahol az önkormányzati iskolák mellett alakult egyházi, ott a települési vezetők kommunikációja szerint „színesedett” az oktatási paletta, ám ahol magas volt a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya – az első pillanattól nyilvánvaló volt –, az új iskola megjelenése és a szabad iskolaválasztás joga együtt szegregáló hatású lett.

Az egyházi iskolák halmozottan hátrányos helyzetű tanulóktól mentes intézmények lettek, míg az önkormányzatiak szegregálódtak. A folyamatot tovább gyorsította és a helyzetet tovább rontotta az iskolák államosítása. Mivel kikerültek az önkormányzatok fennhatósága alól, eltűnt az eszköz és a szándék is a település irányításából, hogy a helyzeten változtassanak. A központosított oktatás nem foglalkozott a problémával, a KLIK működési szempontrendszerében egyelőre nem látni sem a deszegregációt, sem az antiszegregációt, települési koordinációról pedig nem beszélhetünk, mert a kétféle fenntartó, az egyház és az állam ebben a kérdésben helyileg nem működik együtt, és nincs, ami erre kötelezné őket.

Természetesen az állami iskolák között is felfedezhető a településen belüli szegregáció. Ám a központi irányítás itt sem tesz lépéseket, úgy tűnik, a helyi, sok esetben politikai érdekek nem integrációpártiak. A KLIK elnézi a szegregált iskolák működését, még saját intézményi struktúráján belül is.

Az alapítványi formában működő iskolák zöme nem a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felé fordul. Ezek az intézmények alternatív tanterv és az államitól eltérő oktatási struktúra szerint szerveződnek, jelentős anyagi támogatást igényelve a családoktól. Az alapoktatást végző intézmények között alig akad olyan, amelyik a rosszabb társadalmi státuszú családok gyerekeire fókuszál. Az alapítványi iskolák aránya és a költségtérítés miatt ezek az oktatási intézmények a szegregáció szempontjából nem képviselnek számottevő hatást.

A civil jogvédő szervezetek pereket kezdeményeztek, mert a szegregáció a hazai és az uniós jogrenddel szembemenve alapvető emberi jogokat sért. A bírói döntések kimondják, hogy az adott településeken jogellenesen különítik el a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekeket. Egyre több a peres eset, egyre több a jogerős ítélet, ám sok településen még el sem jutottak a feljelentésekig.

Mintha hiányozna a központi szándék, hogy tisztán, az alapoktól vizsgáljuk a helyzetet. Ha elviekben meg is mutatkozik, tényleges intézkedések nem körvonalazódnak. Nem segít a megoldásban az sem, hogy az állam a nyilvánvalóan szegregáló iskola mellett áll ki, bíróság előtt is képviseli álláspontját. Ha nincs központilag jól kommunikált megoldási szándék, a rendszer mindenhol ehhez igazodik, és egyre kendőzetlenebbül vállalják az elkülönítést, mert a döntéshozók példája felmentést ad. Az első lépés tehát a tisztán érthető állami szándék a deszegregációra és antiszegregációra.

Rendkívül fontos volna az adatelemzés. De nem nyilvánosak az adatok, amelyeknek elemzéséből kiindulva kialakítható lenne a megoldási terv. Az egyházi és állami iskolák halmozottan hátrányos helyzetűekre vonatkozó adatait a KLIK tudná elemezni, és szükség esetén gyors deszegregációs folyamatokat indíthatna.

Egy település oktatási és egyéb struktúrája csak akkor teremt élhető közeget a lakosságnak, ha a problémamegoldásban és a fejlesztésekben az intézmények fenntartótól függetlenül kiveszik a részüket. Ellenkező esetben csak nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek a településen belül is.

A viszonyulásról

Érdekes megvizsgálni, miért nem működik az integráció, miért nem tudnak az iskolák tényleges társadalmi hatást elérni.

Azt hiszem, az egyik baj, hogy csak hatni akarunk. Megállapítjuk, hogy nem megfelelően élnek, tanulnak, dolgoznak – persze hozzánk, a többséghez viszonyítva, akik „normálisak” vagyunk. Ők nem azok, tehát hatni kell rájuk.

Sokáig próbáltuk, hogy időt, korrepetáló órákat fordítunk rájuk, csak a hatással törődve. Indikátorokkal, százalékokkal, kompetenciaméréssel számoltuk az eredményeket, hogy igazoljuk: eredményesen hatunk. Sok helyen most is hazaküldik a kompetenciamérésről azokat, akik lerontják a százalékokat. Mert az nem lehet, hogy nincs hatás… eredmény… legalább látszólag, a statisztikák szintjén… Mégsem javulnak.

Nem javulnak? Akkor a hatást kell továbbnövelni, kiegészíteni kényszerítő eszközökkel! Az iskola hatóságként kezd működni, hátrébb szorulnak a pedagógiai módszerek, felerősödnek a büntetés-megtorlás eszközei – hiszen valamit tenni kell, erősebb hatás kell! És közben meg kell védeni azt, aki hat, mert veszélyeztetett: „ezektől” minden kitelik, ki kell dolgozni eljárásokat, iskolán belül és kívül, csökkenteni a büntethetőségi korhatárt, ellenőrizni tovább, jobban, azt is, aki az utcán van, és bent is, jó lesz az iskolaőr, hiszen kell minden, amivel hatni lehet. Rájuk, akik nem akarnak úgy működni, ahogy mi, a többség, a „normális” réteg elvárja.

Közben az alannyal, akire hatni kívánunk, nem törődünk. Őt senki sem akarja megérteni; zavaró tényező. Senkit nem érdekel, miért élnek így és miért ezt örökítik tovább – az okokkal senki nem akar érdemben foglalkozni. Csak a lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni: hiába akarjuk, hogy „normálisan” éljenek, „ezekkel” nem lehet mit kezdeni. Nem értik. És nem csinálják. Bosszantóan nem azt teszik, amit mi akarunk.

A gyerek iskolai viselkedését azonban ez magyarázza. Ahonnan jön, ahol és ahogyan él, onnan nem lehet más. Ezért nem tud figyelni, koncentrálni, ezért agresszív. Ezért lop. Egyszerű okok, de csak az érti meg, aki odamegy, megnézi, és meg is akarja érteni. Megérteni, hogy születésüktől zsigeri szinten épül be valami más, amit meghatároz a nyomorúság, ami másféle tudást ad, más hangsúlyokkal, más értékekkel.

De mi úgy akarunk hatni, hogy nem győződünk meg az alany befogadóképességéről, körülményeiről. Nem értjük, hogy nélkülük nem lehet. Változás csak a kettőnk tudásával lesz.

Most csak az egyik oldal működik, egyre erősebben, egyre kirekesztőbben. És félek, a másik oldal passzivitása, a hatások elviselése nem sokáig marad így.

Egy osztályfőnök hívott. Hogy a nyolcadikos lány tizennyolcezerért rendelt ballagási fotókat, és nem fizetik ki. A fotós őt piszkálja, fenyegeti. Kéri, segítsünk, az alapítvány valahogy oldja meg, mert ő marad benne.

Fura, de már ennek is örülnöm kell. Hogy legalább azért szólnak nekünk, ha fizetni kell. Kérdezem, miért engedte, hogy ennyit rendeljen. Hisz ahol laknak, ott nem elhelyezhető egy fotó sem, a körülmények rémesek, ott leamortizálódik még a képeslap méretű fotó is, nemhogy egy félíves… hisz bútor sincs, csak az a rengeteg gyerek, képkeret sem, még egy tükör sem, aminek a sarkába tűzhetnék… És nem volt pénzük semmire, a ballagószoknyát is mi vettük, meg a virágot… Abnormális dolog ilyen rendelést felvenni…

Próbálta ő behívatni az anyát, mondja, de nem partnerek, be sem ment az iskolába, hiába üzent neki…, és a gyerek meg is bukott, azért is üzent, de semmi…

Talán, ha egyszer ő megy ki. Oda, a cigánysorra. Ha bemegy hozzájuk. És beszélget velük. Megérti az okokat. Akkor talán megérti az irreális rendelést. Hogy miért akart úgy rendelni, mint a többi. Talán, ha egy kicsit közelebb lép, és elfogadják, le is tudja beszélni őket.

De nem. Ők nem mennek ki. Legfeljebb behívatják. Hisz nincs előírva a családok meglátogatása. Arról meg nem tehetnek, hogy nem partner a szülő. Ők megtették, és meg is teszik a megfelelő lépéseket.

Mondom, akkor legalább nekünk szóljanak. Mert szívesen segítünk. Jó, mondja, majd szól tantestületin, hogy velünk, az Igazgyönggyel együtt kellene működni ezután, mert mi kijárunk. És nekünk megértik.

Örülnöm kellene, hogy felveti. Hiszen hét éve dolgozunk ott, ugyanazokkal a gyerekekkel, akikkel ők. Csak mi másképp.

A tanodáról

Nem vagyok híve az intézményeken kívüli megoldásoknak, mert azt gondolom, jó iskola kell, és akkor nincs szükség tanodára. Jól működő családgondozás, védőnői szolgálat kell, és akkor nincs szükség Biztos Kezdet Házra. Főleg, mert ezek nálunk mindig pályázatokból szerveződnek, és addig tartanak, amíg a projektpénz. Persze, ha megfelelően differenciált volna az oktatás, lenne forrás korrepetálásra, szabadidős tevékenységekre, szakkörökre, ha komolyan vennék a szülői házzal a kapcsolattartást, és létezne a támogatókkal partneri kapcsolat…

Mindenesetre, ha lehetőség adódik, én is pályázatot írok – tanodára. Mert muszáj valamit kitalálni, ami segíthet. Ami a szigorodó, büntető hatásokkal szemben valami mást mutat fel. Többszörösen furcsa helyzet. A tanodának előírásai vannak, és azok nagyon nem illeszkednek a rendszerhez, amihez kapcsolódnia kellene. Sem szemléletben, sem szervezési kérdésekben.

A kistelepüléseken, ahol a probléma a legnagyobb, már rég társulások vannak. A gyerekek napközi után iskolabusszal mennek haza. Ha lesz tanoda, napközi helyett majd oda mennek. De az iskolabusz csak egyszer megy… – tehát vagy mindenki tanodás lesz, vagy nincs megoldva az utaztatás. És ahol nincs ilyen gond, feltehetően az iskola ott sem szívesen adja ki délután a gyerekeket, hiszen akkor a napközis pedagógus munkája feleslegessé válik. A tanoda a pedagógus-álláshelyek miatt az iskola ellenében működhet. Nehéz lesz így partneri viszonyba kerülni. Viszont amire az iskolában kevesebb az idő, például a személyes és társas készségek fejlesztésére, az identitást, az önállóságot, a döntési képességeket, az önbizalmat, az együttműködést, a toleranciát vagy a szolidaritást erősítő-kibontakoztató gyakorlatokra, játékokra, a tanoda nagyon is jó hely. És nemcsak a hátrányos helyzetű gyerekeknek.

Lehet-e esélyteremtő a tanoda? Talán igen. Mi meg, akik még hisszük, hogy másképp is lehet, odamenekülhetünk.

A pedagógusról

Amióta tanítok, sokféle oktatási programot felkaptak már. Van, ami nagy múltú, világhírű és most ért ide, és van, ami hamar elért minket is, majd nyom nélkül viharzott át.

Ami érdekes, hogy ezekből mi épül be tartósan a rendszerbe… – többnyire semmi. Mert olyan módszer, program még nem volt a világon, ami a mi jól megszokott, frontális, poroszos pedagógiai módszerünket kiütötte volna a nyeregből.

Glasgow-ban részt vettem a Big Noise gyermek-vonószenekar első születésnapi koncertjén. Kíváncsi voltam, és kissé tamáskodó is, hiszen magam is tanultam hegedülni nyolc évig, és pontosan tudom, mit jelent egy év ezen a hangszeren: a gyerek már rendesen meg tudja tartani a hegedűt, jól fogja a vonót, és pár hangot ki is tud csalni a hangszerből, lehetőleg csak a húrokat használva. Az ujjakat később sikerül a megfelelő helyre tenni.

A koncert lenyűgöző volt. És megerősítette bennem, amit a pályán eltöltött évek után már biztosan tudok: nem a tantárgy, nem a műveltségterület számít a pedagógiában, hanem a viszonyulás. A gyerekhez.

A nagy teremben vagy ötven kisgyerek ült, hegedűvel. És segítségképpen egy felnőtt fúvósnégyes meg egy zenetanárokból és zeneiskolás növendékekből álló kisebb vonószenekar. Ők – megfelelő hangerőt képviselve – adták a dallamot, vitték a darabot, a kicsik pedig bekapcsolódtak, épp ott, ahol lehetett, épp annyira, amennyire tudtak.

A zenedarabok között egy pedagógus mikrofonnal ment be a kicsik közé, megkérdezte a nevüket, honnan jöttek, és otthon, az ő nyelvükön hogyan mondják, hogy boldog szülinapot. Sorban hallhattuk románul vagy szlovákul, onnan érkezett cigánygyerekektől, de arab fiúcskától is, és volt, aki azt mondta: nem tudja. Ez sem volt gond. A bemutatkozások után mindenki együtt énekelte, szépen, egyre magasabb hangon: happy… happy… happy, majd egyszerre kiabálták: happy birthday, Big Noise! És felállva magasba tartották a kis hegedűiket.

Áramlott az öröm, az összetartozás, az együtt alkotás érzése a gyerekekből. Fegyelmezettek voltak és boldogok. A szülők és a közönség tombolva tapsolt.

Figyeltem a zenekarvezetőt, aki képes volt magával ragadni az ötven kicsit, megtartani a figyelmüket, a tekintetüket. Amikor a dallamot vivő „nagyok” játszottak, a következő hangot egy nagy rajzlapon mutatta fel, forgatva körben, magasan. A lapon egy kéz látszott, megcsillagozva rajta az ujj, amit éppen le kellett tenni a húrra, és ritmikusan megszólaltatni. Mert a kottaolvasás még nem ment. És láttam a másik pedagógust is, aki hason kúszva mászott a gyerekek között, és segítette húzogatni ritmusra a vonót ott, ahol ez nem ment. Mert mindenkinek kellett a sikerélmény. Hogy átélje az örömöt.

Játszottak velük: azt játszották, hogy ők egy zenekar, és a gyerekek elhitték, és hol megfeszülve a figyelemtől, hol boldogan kacagva és kiabálva tettek csodát a félórás koncerten.

Azt hiszem, ennyi a titok: a pedagógia titka, és az integrációé is. Hinni kell a gyerekben, élvezni a vele töltött munkát, magunkkal ragadni, játszani, önfeledten, egymást erősítve, és így fejleszteni. Teljesen mindegy, hogy vonószenekar vagy ütőszenekar. Hogy rajzfoglalkozás vagy sportjáték. Hogy mesedramatizálás vagy matematikai játék. A pedagógus személyisége, munkája a lényeg. Hogy mennyire érzi művészetnek, amit csinál…, és persze az is fontos, mennyire hagyják, hogy művészetnek érezhesse azt.

Jó lenne, ha egyszer ezt a döntéshozók is látnák – és belátnák, hogy a művészethez szabadság kell. Önbecsülés. Öröm, egymás támogatása. Kreativitás és annak értékelése. Hogy a pedagógia nem szolgai módon teljesítendő menetrend, aminek a betartatása és adminisztrációja a munka sikerének fokmérője. A pedagógus fokmérője. Kellene, hogy értsék: csak szabad és boldog pedagógus képes szabad és boldog gyerekeket nevelni.

Infografika a gyakorlatban avagy mitől lesz látványos és profi egy blog / Facebook poszt vagy egy weboldal?

Az Utópia Civil Egyesület ingyenes workshopot tart civil szervezetek számára Infografika a gyakorlatban – vizualizációs workshop címmel. A workshopot a K-Monitor munkatársa, Le Marietta vezeti.

Tartalom: 

• grafikonos megjelenítése különböző adatoknak: pl. éves pénzügyi beszámoló grafikonos elkészítése
• térkép készítés
• cube készítése videókból
• legális képek, illetve azok egyedivé tétele pl. plakátok "átírása"
• szöveg elemzés - egy adott témához köthető leggyakrabban használt kifejezések megkeresése
• gifek készítése

Laptopot szükséges a workshopon való részvételhez!

A találkozó időpontja és helyszíne:  2015. június 15. 15-18h, Google Ground (Bp.,VIII. ker. Nagytemplom u. 30.) 

A résztvevőket szeretnénk kérni, hogy előzetesen válaszoljanak 3 kérdésre, hogy Marietta az igényekhez tudja igazítani a képzést!

KÉRDŐÍV ITT: https://docs.google.com/forms/d/1Oca0vvdNJZStp6V_QuopzawW9dVsXv2UZTDvfNBlOTs/viewform

Kérjük, jelezzétek részvételi szándékotokat és a résztvevő nevét és email címét, válasz emailben (milka.cserepes@utopiacivil.org) legkésőbb június 11. csütörtökig.

A projekt a Norvég Civil Támogatási Alap finanszírozásával valósul meg.

Számítunk a megjelenésetekre, várunk Titeket szeretettel!

Cserepes Milka és Paulik Móni

www.tudtade.blog.hu

www.utopiacivil.blog.hu

L. Ritók Nóra írása az Ezredvégen jelent meg

Nem egyszerű a szegregátumokban dolgozni. Olyan bonyolult hatásrendszerben kell eligazodni, ami a legtöbb emberből a menekülést váltja ki. Érthető is, hiszen a helyzet kilátástalan. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Egyéni és társadalmi felelősségek vagy felelőtlenségek, eleve elrendeltség, átörökített nyomorúság, önmaga gerjesztett, és mások általi kirekesztődés, emberi gyarlóságok, kívülről meghatározottság lehangoló szövevényében kell tájékozódni, kiutat keresni, partnerré tenni, fejleszteni, harcolni mindenkivel, minden szinten. Messzire előre nézni, olyan célokat és utat látni, ami erőt ad a pillanatnyi kudarcok elviselésére.
Nem egyszerű. Ha újra kezdeném, mégis ezt választanám. Egyrészt, mert hallatlanul izgalmas, másrészt, mert érzem, hogy sikerülni fog. Bár lehet, azért van ez így, annyira akarom, hogy már el is hiszem. De e nélkül talán nem is menne.

Sok területen nehéz fogást találni. Az egyik ilyen az uzsora is. Erről írok most, nem tudományos alapon, szakirodalmi hivatkozásokkal, csupán a magam tapasztalatai alapján. A napi terepi gyakorlatban küzdve ezzel a felszámolhatatlan valamivel, amit uzsorának hívnak.

Az uzsora és a problématérkép

A szegregátumokban a munka megkezdésekor problématérképet készítünk, mely alapjaiban pár hónap alatt értelmezhető keretet ad a munkához, viszont folyamatában mindig változik, új elemek kerülnek bele, vagy éppen fejlődnek vissza a változások miatt.

A problématérkép legnehezebb pontjai a kriminalizálódási pontok, mivel a változtatásra irányuló hatást ezen a területen nagyon sok tényező gátolja. Fontos, hogy ezeket a pontokat sok szempontból elemezzük, megvizsgálva azt is, a közösségbe hogyan, milyen erőviszonyok mentén épültek be, hiszen ezek ismerete nélkül nagyon nehéz bármilyen hatásrendszert elindítani.

Egyik kriminalizálódási pont az uzsora is, vagy, ahogy errefelé inkább hívják, a kamatos pénz, mely szinte állandó jellemzője a szegregátumoknak. Hallani ezekről leginkább akkor lehet többet, nyilvánosan is, amikor a rendőrség beavatkozik, de akkorra már családokat nyomorít meg ez a furcsa függőség, melyekről mindenki tud a közösségen belül, és melyektől képtelenek megszabadulni. Ha pedig a rendőrség „le is fejezi” a bűnbandát, és átmenetileg börtönbe kerülnek az uzsorások, hamar feljön a „második vonal”, mert a kilátástalan élethelyzetben élőknél ez mindig újratermelődik. A folyamat pedig kezdődik elölről.

Átörökítés

A legnagyobb gond, hogy ezek nem egyszeri bűnesetek, hanem olyan, a közösség életébe, tudatába beépült működések, melyek hosszú távon szerveződnek, több szálon kötődve a közösséghez, gyakran többszörös függőségeket is kialakítva, melyben sok a cinkos elhallgatás, vagy éppen az erősebbnek megfelelni akarás bonyolult rendszere, épp ezért nem lehet egy-egy leleplezéssel, büntetéssel megszüntetni. Az átörökítés működik itt is, mint annyi területen a nyomorúságban, a gyerekekbe születésük pillanatától fokozatosan beépülő viszonyulásokkal, melyek ellen nagyon nehéz hatni bármivel.

Az uzsorások családjai átörökítik a pénzszerzésnek ezt a módszerét, a hozzá tartozó kommunikációval együtt, hiszen ez a „könnyű pénz” vonzó, nem kell hozzá tanulás, munka, és a hozzá tartozó viselkedésforma, a maga attribútumaival ma karriertörténetet jelent sok roma fiú számára. A börtön általában nem visszatartó erő ebben, a személyiségbe mélyen beépült jegyeket gyakran nem képes az elzárás sem gyengíteni, sőt néha úgy tűnik, inkább erősíti azt. Sok esetben látni, hogy a kamatozáshoz más bűnterület is kapcsolódik, prostituáltak futtatása leginkább.

A közösség viselkedése is érdekes, eleinte nem is tekinti bűnnek az uzsorát, sokkal inkább segítségnek, és a közösségi elutasítás csak a nagyon durva, agresszív esetek kapcsán mozdul meg, és akkor sem egyértelműen. Az erre irányuló beszélgetésekben a félelem csak a közvetlen érintettnél jelenik meg elemként, a többieknél egyszerű értékítéletek jelzik, hogy a szükség, a segítség, a kötelezettség számukra elfogadható erkölcsi rendszere ez, mely sok esetben felmenti az uzsorást, és a „minek ment bele” mondattal egyértelműen a kölcsönt felvevőre tolja át a felelősséget. Ennek a szemléletnek az átörökítése is megfigyelhető. A „jobb velük jóban lenni” elv pedig természetesen illeszkedik abba a hierarchiába, ami ma a roma közösségeket jellemzi, ahol már rég nem a vajda-rendszer a rendteremtő erő. Tekintélye a tudásnak nincs, nem is nagyon találkoznak ilyennel, akinek több iskolája van, mint a nyolc osztály, az már rég nem a szegregátumokban él, hatalma pedig itt annak van, akinek pénze van, ami ezeken a helyeken sosem a legális utat jelenti.

Számunkra is a legnehezebb helyzet az életvitelszerűen bűnözésből élő családok jelenléte. Akik sosem fognak minimálbérért dolgozni, mert megtapasztalták, hogy annak sokszorosát kereshetik meg illegálisan, tudásuk meg nincs másra, nekik is csak a fizikai erejük van, mint munkaerő-piaci szempontból lényeges tényező. Létükből adódóan pedig mindig még több pénzt akarnak. Házaikat pazarul rendezik be, drága autókat vásárolnak, ékszereket, nagy lábon élnek, szórakoznak, mindenük megvan más nyomorúságából. Nekik nem motiváló a közmunka lehetősége (hangoztatják is, hogy annyiért nem mennének el dolgozni), sem semmilyen más kétkezi munkáé, és ebben a szellemben nőnek fel a gyerekeik is. Ők, amint lehet, már az iskolában gyakorolják a felnőttektől látott kommunikációt, erőszakoskodva osztálytársaikkal, később árulnak ezt-azt, cigit, kábítószert, lopott telefont, elvesznek zsebpénzt, értékeket a többiektől, félelemben tartva, állandóan fenyegetve őket. Az iskola velük szemben eszköztelen. Vannak persze erre is programok, pl. az osztályfőnöki órák, ahová meghívnak egy rendőrt, aki elmondja, hogy nem szabad verekedni, lopni, és most ott van ugye az erkölcsi nevelés is beépítve a tantervbe, de ezek ebben a formában semmilyen hatással nincsenek az életvitelszerűen bűnöző családok gyerekeikre. Úgy tűnik, a kört ebben a rendszerben nem lehet megtörni.

Mit lehet akkor tenni? A jogkövető magatartás megtartása alapvető az integráció szempontjából. De nagy kérdés, hogyan lehet ezt elérni? A közösség fejlesztésével? Vajon képes-e ez a szétesett, értékeit vesztett, nyomorban élő, tanulatlan közeg, ami ma az uzsora elszenvedője, fellépni valahogy ezzel szemben? Tapasztalatunk szerint csak ebben bízhatunk. Mert a másik oldal nem fog változni. Ők így szocializálódtak, ebből élnek. Ott csak a rendőrség, a büntetés-végrehajtás érhet el valahogy változást.

Az uzsora táptalaja: a megélhetéshez nem elegendő jövedelem

A családok zömének a biztos jövedelme a jelenlegi törvények szerinti „szociális”, a 22 800 Ft és a családi pótlék. Ezt kicsit növelheti a közmunka lehetősége, de ez átmeneti állapot, biztos jövőképet nem ad. Más lehetőség meg nem nagyon van. Néha egy-egy alkalmi munka (mindig feketén), vagy a kora nyári hónapokban a kamilla, bodza, csigaszedés ad némi kiegészítést. A családokba hivatalosan befutó jövedelem általában két hétre elég. Amikor megkapják, egy részét rögtön le kell, hogy adják tartozásba, e miatt rögtön nehezebb helyzetből indulnak, és a maguk előtt görgetett adósság csak nő. Amikor bekerülnek a közmunkaprogramba, gyakori, hogy a jövedelemből a szemétszállítás díjának elmaradását is levonják, az első hónapban néha alig kapnak így valamit. Aki hosszabban dolgozik, azt pedig elérik a behajtó-cégek, és a közüzemi tartozások, vagy banki kölcsönök, kezességvállalások a fizetés felét is elvihetik.

A lakások komfort nélküliek, vagy alacsony komfortfokozatúak. A villanyt az alapítványunk már a legtöbb helyen a kártyás mérőórával legalizálta, erre megy a lakásfenntartási támogatás, így ez a legtöbb családnál már megoldott. Mikor elkezdtünk dolgozni, rengeteg illegális, lopott, vagy egymástól kért áramfogyasztás volt, leginkább kábeleken vitték azokból a házakból az áramot, ahol még nem kötötték ki a villanyt a tartozás miatt. Volt olyan ház, amelyik több mint egy millió forintos tartozást halmozott így fel. Az EON ezt nem tudja behajtani, a ház lakóinak nincs folyamatos jövedelme, hiába megy ki nekik a felszólítás. A kártyás villanyóra feltöltéseit felezi a cég a tartozás fejében, ahol lehet, ahol nem, ott eladják a tartozást behajtó-cégeknek, amelyek mindent elkövetnek, hogy behajtsák azt. De visszafizetés csak ott lehetséges, ahol tartósan el tud helyezkedni valaki. Ez pedig meglehetősen ritka.

Vizet szinte mindenhol az utcáról szerezhetnek. A lakások szoba-konyhásak, van, ahol két szoba is van, de telente egyben alszanak, egynek a fűtésére van lehetőség. A tél a fahiány miatt különösen nehéz, ha gyűjtenek, annak többnyire szabálysértés a vége, amit be kell fizetni, vagy leülni.

A házak berendezése szegényes, asztal, szék szinte sehol nincs, csak ágyak, és a szekrény(ek) vannak. Gyakori, hogy a téli hónapokban fa híján feltüzelik a szekrényeket, ágykereteket. Van, ahol akad gáztűzhely, de a palackcsere ritkán folyamatos, amikor nincs, akkor a kályhán főznek, nyáron is. Látni még nyaranta két téglára tett lábast az udvaron, ebben fő az étel, alatta kis mélyedésben tüzelnek. Ha megszorulnak, előfordul, hogy nyáron a kályhát eladják, hiszen akkor nem kell, de ősszel nem lesz pénzük újat vásárolni, és akkor bajban vannak.

A nyílászárók rosszak, az ablakok töröttek, az utcakép lehangoló. Amikor elkezdtünk dolgozni, sok helyen a pottyantós WC is hiányzott. Sok család jellemzően nem tartja rendben a környezetet, sok a szemét, törmelék, hulladék, amiben megtelepszik a patkány, és beveszi magát az alap nélküli vályogházakba, zavarva az éjszaka nyugalmát, de ha nagyon elszaporodnak, nappal is ott szaladgálnak a házban. Gyakori a csótány is, néhol százával alkotnak nagy foltot a mennyezet repedései mentén.

Kevés a ruha, cipő, játék, az edény, minden hamar leamortizálódik a szűkös, személyes élettér nélküli helyiségben, és pótlásra nincs mód. A mosás többnyire kézzel történik, nagy kincs egy-egy keverőtárcsás mosógép, vagy a különösen télen fontos centrifuga.

Ami egyetlen „luxuscikk” a házakban, és jelzi, hogy a 21. században vagyunk, az a televízió. Ez, mint az esték szervező eleme, különös jelentőséggel bír az életükben. Televíziót mindenképpen szereznek, bármi áron. Ez viszont hozza a reklámokat, a fogyasztói társadalom üzenetét: „fogyassz”, „az vagy, amid van”, és ez rájuk éppúgy hat, mint a többségi társadalomra, és ha pénz van, akkor átgondolás nélkül vásárolnak. Jön a nyomorúságba a plazma tv, amit többnyire hitelbe vesznek, mert van bank, ami ad kisösszegű kölcsönt azonnal, magas THM-mel, de nem számít, felveszik. A vége gyakran az, hogy nem tudják fizetni, ha kéztől veszik, akkor visszaadják az eladónak, vagy eladják egymásnak a tartozással együtt, néha pedig egyszerűen elviszik tőlük tartozás fejében, nekik meg marad a banki törlesztés.

Itt nincs mit pénzzé tenni. A kevés pénzből, és a beosztás hiányából adódó jövedelem nélküli napokat pedig csak nehezíti egy-egy betegség, ami a gyerekeknél és főleg a téli hónapokban, gyakori. Kellene a gyógyszer, de nincs miből megvenni, sokszor kórházi kezelés a vége, vagy szövődménnyel történő átmeneti gyógyulás.

És élelem is kell, a hónap végéig. Tűzifa, télen. Szappan, mosószer. Váratlan problémák jönnek, amihez pénz kell. Kórház. Temetés. Mind nehéz helyzet elé állítja őket. A megoldhatatlan helyzetek pedig az uzsora melegágyai.

Munkalehetőség? A térségben sincs. Hiába utaznának (bár útiköltségre sem futja), távolabb sincs munka a csupán a fizikai erejével rendelkező, tanulatlan, szakképzetlen embereknek. Néha elköltözik egy-egy család, ha távolabb van rokonság, oda, eladnak mindent, a pénzből elutaznak, de hamar visszajönnek, mert munkát ott sem kapnak, az albérletekre előre kell fizetni, a megélhetés mindenhol drága, ráadásul mire a rendszeren átfut a lakcímváltozás, hetekkel később kapják meg azt a kevés jövedelmet is.

Nincs kiút. Legális, elég jövedelmet adó munkával ma a szegregátumokban élők nem tudnak megfelelő jövedelemhez jutni.

Kriminalizálódási pontok

Marad hát a pénzszerzés más módja, mely a háttérben mind kötődik valamilyen módon az uzsorázókhoz is, vagy felvásárlóként, vagy futtatóként, vagy szervezőként.

A lopások, melyek a napi túlélést biztosítják, betörések, kamrafeltörések, tyúklopások, kertek megdézsmálása, bolti lopások. Ez mind segíti a település amortizációját, az állandó konfliktushelyzet mellett elveszti a motivációt az önfenntartásra az is, akinek még volt, nincs értelme kertet művelni ott, ahol a termést más takarítja be, értelmetlen baromfit nevelni az éjszakai tolvajoknak.

Aztán ott van a prostitúció. Furcsa azt látni, hogy itt sokszor nem fizikai kényszer viszi erre az útra a lányokat, nem rabolják el, erőszakolják meg, tartják fogva őket (bár természetesen ez is előfordul), sokkal inkább a nyomor kényszere ez. Mert ez olyan karriertörténetként jelenik meg a lányoknál, ami a napi nélkülözésben jövőképet ad: pénzt, divatos ruhákat, ékszert, kozmetikumot, telefont, sok esetben szórakozási, bulizási lehetőséget is, mindazt, amire ebben a nihilben vágynak. Mert a kiöltözés, a kocsival értük jövő futtató a szegregátumban olyan szituáció, ami vonzó számukra. Mert jobb életfeltételeket mutat, mint ami a szegregátumban elérhető. Nagyon nehéz ezzel szemben tanulásra motiválni a lányokat. Mert nincs minta a tanulásban szerzett karrierről, aki elvégzi az általános iskolát is legfeljebb a közmunkáig jut, vagy szül, és szül újra, míg lesz főállású anya. Aki esetleg 16 éves koráig még tanul, az sincs előrébb. Nincs, ami ma felvenné a versenyt egy prostituált karrierjével. Vannak, akik külföldre kerülnek, ahonnan néha hazalátogatnak, és a kép, amit magukról kommunikálnak pozitív, negatív történet nem nagyon gondolkoztatja el az otthoniakat.

Néha nem is értem, hogy miért csak a lányok egy része kerül ebbe a helyzetbe. Nyilván a „szolgáltatásba” belevonódást biztosító személyek sincsenek mindenhol egyforma erővel jelen, és talán fékező a korai családalapítás is. De azokban a közösségekben, ahol áthagyományozódó tapasztalata van a prostitúciónak, ott szinte biztosan ez az út vár a lányokra.

Azt tapasztaljuk, hogy a Facebook is sokat segít a prostitúció terjedésében. Olyan virtuális térré vált ebben a közegben, melynek használatát részben az iskolában, részben a telefonok ingyenes Facebook szolgáltatásán megtanulják, de igazából nem használják megfelelően a lehetőségeit, és a veszélyeiről sincs tudásuk. A pózok, a magamutogatás, a testük ajánlgatása már egészen kis korban követendő mintává válik, a kommunikáció sajátos színezetet nyer, és ennek a „tudásnak” a megosztójává is válik a közösségi média. Mivel a szülők sok esetben digitális analfabéták, nincs rálátásuk a gyerekük virtuális térben történő életére, más esetben a tudtukkal megy, sőt, sokszor az anyák is hasonló fotókat osztanak meg magukról. A legszörnyűbb látni egy-egy ilyen családban a tíz év alatti kislányok pucsító fotóit, mert amikor ismeri az ember a családot is, ilyenkor érzi igazán, hogy képtelen megállítani egy ilyen folyamatot.

Másik érdekes pont a szegénységben a hajléktalan emberek sorsa, akik csicskaként élnek a falvakban. Jellemzően őket sem kényszerítik erre, ma már kevés ilyet találunk, de szolgaként élnek a befogadó családokban, a szállás és étel fejében elvégeznek minden házimunkát. A jövedelmüket, ha van, a szállásadóknak leadják, gyakran kezességet íratnak velük alá kölcsönfelvételre, így is magukhoz kötve, állandóan alárendelt helyzetben tartva őket. Ami miatt különösen veszélyes pont ez, az ennek a viszonyrendszernek az átörökítése. A vele járó kommunikációé, amit a gyerekek is átvesznek. Megtanulják, hogy lehet egy felnőttet, kiszolgáltatottat alázni, dolgoztatni. Mindez olyan magatartásformákat rögzít a gyerekekben, ami további kriminalizálódási pontokat erősít meg. Ráadásul akadálya az önfenntartási képességek fejlesztésének, hiszen ezekben a családokban minden munkát a csicska végez, és az ő munkája az alárendeltség miatt nem követendő példa a gyerekeknek.

Ebben a szövevényes problémahalmazban nagyon nehéz utat találni a jogkövető magatartás és a biztosabb jövő felé. Akik teljes esélytelenségben élnek, gyakran nélkülöznek, azokat lehet lépésről lépésre helyzetbe hozni, képessé tenni az önfenntartásra, munkára, elmozdulásra az élethelyzetéből. Akinek azonban a jövedelme megvan, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, ott ezek az eszközök, módszerek sikertelenek. Nem tehetők partnerré abban a szabályrendszerben, amit az alapítványunk a közösséggel együtt alakított ki, és melyben az alapmondat: „Nem kötelező az alapítvánnyal együttműködni, de segítséget csak az várhat, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu.” Nekik ugyanis nincs szükségük segítségre, sőt, mindent elkövetnek, hogy a mi segítő tevékenységünket is akadályozzák, hiszen ez rontja az ő üzleti esélyeiket.

Ezért gyakran velünk szemben is agresszívan, fenyegetően lépnek fel, előfordult már, hogy nekünk, segítő alapítványi munkatársaknak is rendőri segítséget kellett kérnünk, mert veszélyben voltunk.

Az uzsora kialakulásának lépései

A terepen, ahol dolgozunk, próbáltuk megfigyelni és értelmezni az uzsora kialakulását, felépülését, a családok függő helyzetbe kerülését.

Az egyik kezdeti forma a pénzért fuvarozás. Arra a hiányra épül rá, hogy a szegregátumokból a közlekedés nehézkes, egy-egy nagyobb városba csak többszöri átszállással, várakozással lehet eljutni, ráadásul nincs helyismeret, ami további bizonytalansági tényezőt jelent. Mivel a szegregátumok szolgáltatásokkal való ellátása hiányos, így szinte mindenért utazni kell. Az állam biztosít ugyan a falugondnoki hálózattal éppen ezért egy mikrobuszt ezekre a településekre, de ezek fenntartása a kis településeken nehézkes, az állami támogatás többnyire a falugondnok bérére és a cégautó-adóra elég, a benzinre, javításra már saját forrásból kell a településnek szánni. Az pedig nem egyszerű ott, ahol pl. az éves helyi adó mindössze 400 ezer Ft. A személyszállításra az önkormányzatnál fel kell iratkozni, előre, várni kell gyakran, összevárni a többieket, akiknek szintén gondja van, de lehet, másfele, és az alkalmazkodás nehezen megy.

Akinek van autója, az vállalja, hogy háztól-házig viszi a megrendelőt. Mára már általános szokássá vált az autórendelés, néha más faluból is, ha ott nincs éppen, aki vállalná, sokszor érthetetlenül ezt választják, és nem a tömegközlekedést, pedig ez sokszorosába kerül. Vannak falvak, ahol ez, mint egy státusszimbólum jelenik már meg, az autórendelés a „valakivé válás” attribútuma lett. A gyakran csak 5 km-re szóló 2-300 forintos benzinköltség a 2000 forintos viteldíjnak csak töredéke, 25 km-re már 5000, 60 km-re már 8000 Ft a tarifa. Az uzsorába pedig úgy csúszik bele, hogy hitelbe is megy a fuvar, kicsit többért, amit „családikor” majd megadnak, ha pedig vásárlás is kapcsolódik hozzá, gyakran azt is megelőlegezik, tovább növelve a tartozást és a kamatot is.

A kéztől vásárlás, legyen az disznóhús, tyúk, vagy krumpli, esetleg tv, számítógép, autó, bútor, vagy bármilyen más, használt holmi, az is többnyire hitelbe megy, és a hirtelen támadt szükség, vagy vágy felülírja annak a végiggondolkodását, hogy a jövedelemhez jutó család a tartozás kifizetése után miből fog kenyeret venni a következő fizetésig. Ez a görgetett adósság, ami mindig több és több lesz, előbb-utóbb lehetetlen helyzetet teremt.

Azt is megfigyeltük, hogy az azonnali szükséglet kielégítés is része a problémának. Nem lehet meggyőzni azt aki tv-t akar, hogy várjunk egy hónapot, mert akkor esetleg adományból ingyen is tudunk adni. Inkább megveszi most hitelbe, áron felül, nincs türelem kivárni a kedvezőbbet. És ez kis dolgokban is így működik, hiába mondtuk pl. az egyik családnál, hogy fél egykor kivisszük a kismamát a babával a faluba a kórházból, inkább autót fogadtak, hitelbe, és fél tizenkettőkor hazavitték, nem törődve vele, hogy mennyibe kerül majd nekik.

Az uzsorát gyakran megteremti a „boltocskázás” rendszere is. Ez lehet illegális, ahol egy háznál egyszerűen felhalmoznak alapélelmiszereket, sőt, megrendelésre bármit meghoznak, a beszerzés helye többnyire a feketepiac, az árakat ők szabják meg, ellenőrizhetetlenül, hitelbe is lehet rendelni, „felírásra” a végén pedig a család teljes jövedelmével függ a tartozástól, a beszerzőtől, aki még a segítő szerepében is tetszeleg, hiszen ő az, aki ad, mikor semmi sincs.

Ugyanez a helyzet, ha van bolt a szegregátumban. Itt is megy a felírásra vásárlás, az árak itt is ellenőrizhetetlenek, a szavatosság szintén, mellette többnyire van egy illegális rész is, „pult alól”, vagy „otthonról”. A boltos felvásárolja az élelmiszeradományokat is, majd háromszoros áron adja el ugyananak a személynek, akitől megvette. Sokan eleve leadják a családi pótlékot rögtön a boltba, mikor megkapják, és ezért kenyeret visznek, végig a hónapban. (Ez egyébként már egy lépés az öngondoskodás felé, bár az önálló beosztást még nem vállalják be. Mivel azonban tudják, hogy a pénz elmegy majd másra, így előre a boltban lefoglalják vele a kenyeret.) A baj itt is az, hogy a boltos ezt ellenőrizhetetlenül teszi, az ő célja, hogy haszna legyen.

Mivel a bolt legális forgalma kicsi, így óhatatlanul sodródik bele a tulajdonos is a kamatozásba, de a hasznát eleinte nem kamattal realizálja, hanem egy saját árszabással, amibe belefér a bekerülési ár többszöröse is. Minél kevesebb pénzt kap vissza a „felírásból” annál magasabb árakat szab. Ő is ördögi körbe kerül ezzel. A családok zöme igyekszik visszaadni a tartozást, mert ha nem adják meg, nincs több hitel a boltban, és, mivel nincs hova fordulni, erre próbálnak ügyelni. Mások jó nagy tartozást hagynak bent, és megszakítják a kapcsolatot a boltossal, általában hangos cirkuszok közepette.

Alakult már ki uzsora a saját termelésű zöldség, tojás, hús hitelbe történő eladásából is, sőt olyan is volt, aki disznókat vásárolt, levágta, elmérte, hitelbe, felírva a tartozást, ami a következő vásárlásoknál újabb és újabb összegekkel bővült. Létezik ez a dohány, vagy cigaretta, és a rossz minőségű bor, pálinka esetében is.

És persze ott van a pénz kölcsön is, amit a hirtelen támadt krízishelyzet indít meg, pl. egy temetés, betegség, vagy meggondolatlan vásárlás. Ha nem tudják megadni, előbb-utóbb fenyegetni kezdik a családot, gyakran más településről is érkeznek kigyúrt behajtók, és a vége rettegés, verések. Idáig azonban nem túl gyakran jutnak el. A „csendes” tartozások, függőségek száma jóval több a falvakban, mint amire hivatalosan fény derül.

Miért nem lehet egyszerűen elkapni őket?

A feljelentés nem működik. Visszatartó a félelem, mert mindig marad otthon családtag, aki tovább fenyegeti a tartozókat, immár két dologért is, a tartozásért, és a feljelentésért is. Olyan meg, aki szemtanúként jelentkezne, nincsen. Bár mindenki tudja, senki sem akar belekeveredni, inkább hallgat. Ez a magatartás általános más bűnesetek esetében is. Senki sem akar bajt magának, rendőrségre, bíróságra járni, inkább félrefordul, nem jelez semmit. Aki esetleg mégis belevonódott, gyakran visszavonja a feljelentést.

A rendőrség bizonyítékot vár, tettenérést, és akkor lép. Ezt azonban nehezen vállalja fel bárki. Ha nem sikerül, ő marad benne, és csak bajt csinál magának. Vannak persze beépített emberek, akik jelentenek a rendőrségnek, de ez a kivételezett helyzet őket is furcsa szerepbe hozza, egy idő után „érinthetetlennek” érzik magukat, és a jelentéseket a saját kapcsolati tőkéjük építése szerint működtetik, akivel épp haragban vannak, azt a legapróbb dologért is „felnyomják”, de hallgatnak ott, ahol nekik is személyes érdekeltségük van. Sőt, képesek maguk is függőségben tartani családokat, ennek a szerepnek a rejtekéből.

Persze vannak más összefonódások is. Volt, ahol a település alpolgármestere uzsorázott, másutt a polgárőr, de előfordult pedagógus is, aki önkormányzati képviselő is volt, és vegyesboltot üzemeltetett. A hivatali kapcsolatrendszerben a hierarchizálódás, és az „uram-bátyám” viszonylatok fenntarthatóvá teszik az egészet, ilyenkor kölcsönről beszélnek, maximum zsebszerződésekkel, pedig a valóságban ez is uzsora, csak „elegánsabb” köntösben, és a visszafizetés kényszerítő eszközei is mások, a segélymegvonástól a hivatalos bírósági behajtatásig terjedhetnek.

Van-e kiút? Gátat lehet-e szabni az uzsorának?

Alapítványunk a közösség megerősítésében látja a megoldást, olyan helyzetbe hozni a szegregátumokban élőket, hogy ne forduljanak uzsoráshoz, hanem más módon keressék meg a szükségleteik kielégítésére a lehetőséget.

Ennek érdekében több területen is próbálunk beavatkozni.

Az egyik, az önfenntartási képességek fejlesztése, lehetőségek biztosítása arra, hogy alapszükségleteiket kielégíthessék. Ezt jelenleg két területen vezettük be. Az egyik, hogy a falvakban, a ház körüli kerteket kihasználják, és zöldségeket, krumplit termesszenek a főzéshez. Mivel nincs áthagyományozódott tudás erre, így ez egy szemléletváltással, tudásátadással járó lehetőségnyújtás. A jövedelemviszonyok miatt a kertek felszántásában és a vetőmagvakban segít az alapítvány, és követjük a kertek állapotát, ha kell, szakmai segítséget is adunk. Lassan épül be az életmódba ez az elem, de egyre többen csatlakoznak. Van külön a gyerekek számára szervezett kiskertprogramunk is. Vannak háztartások, ahol már ólépítésben is segítettünk, megteremtve a lehetőségét a baromfitartásnak is. Van közösségi kertünk is, ahol önkéntes munkában zöldséget és gyógynövényt termesztenek, ezeket részben a benne dolgozók között osztjuk szét, részben munkahelyteremtő lehetőségként szervezzük. A másik terület a téli időszak gondjainak enyhítésére szolgáló biobrikett program. Itt mezőgazdasági hulladék (leginkább napraforgótörek), és papír felhasználásával a nyári időszakban fűtőanyagot készítenek, melyet a napon szárítanak, és elraktároznak a téli időszakra. Ez sokat segít a családoknak a tüzelőszükséglet biztosításában, a téli eladósodás, vagy falopások megelőzésében. Ezek mellett segítünk a lakások javításában, a rágcsálóirtásban, és még sok területen, a családok problémáihoz igazodva. Van egy sikeres kézműves projektünk is, mellyel szintén a munkahelyteremtés irányában gondolkodunk.

Adományt is osztunk, használt ruha, cipő, játék és iskolaszer, bútor, mosógép, hűtőszekrény, tv, számítógép adományt is, segítjük a családokat abban, hogy élhetőbb körülményekkel rendelkezzenek. Rendszeresek az élelmiszerosztások is. Az adományozás nehéz terület, ezt a közösséggel közösen kialakított szabályzat segíti, melybe beletartoznak az elvárások, a kertművelésre, a házak rendben tartására, a kommunikációra, tanulásra, és sok másra vonatkozóan, amiben változásokra van szükség.

Próbálunk segítséget nyújtani a felhalmozódott adósságok kezelésében. Családonkénti munka ez, amiben a legfontosabb, hogy a tervezés képességét kialakítsuk, hogy tudatosítsunk sok mindent a közüzemi számlákkal, a banki kölcsönökkel kapcsolatban is. Csoportosan is sokat beszélgetünk a beosztásról, a döntésekről, hogy közösségi szinten is erősítsük a tudást, de egyéni szinten történik a segítségnyújtás, melynek szabályait a családukkal együtt dolgoztuk ki. Megbeszélve a nagyobb közösséggel is hozunk döntést arról, kinek segítünk pl. a kártyás villanyóra visszakötésében, és havonta ötezer forintig segítünk családonként, ha valaki krízishelyzetbe kerül. A kártyás villanyórát, melynek felszerelése 80 ezer Ft körül van, részletenként visszafizetik, a részlet lehet akár 2-5 ezer Ft is, fontos, hogy folyamatos legyen. A közösség pontosan tudja, kik fizetik éppen vissza, mert új mérőórát akkor tudunk indítani, ha egynek az árát visszatörlesztik. Így az egymásra utalás, figyelés is fejlődik. A havi kölcsönt a következő jövedelemhez jutásnál meg kell adniuk, mert ez is egy elkülönített „alap”, amiből csak akkor tudunk segíteni, ha mindenki betartja a szabályokat. Ennél többet csak rendkívüli esetben adunk, mert különben görgetett adósság alakulna ki, és nem változik a helyzet. Ha valaki ezen túl is nehéz helyzetbe kerül, ott egyedi, a közösséggel történő elbírálás után inkább „túlélőcsomaggal”, – ami élelmiszert jelent –, segítjük átvészelni a hónapot. Ezzel egyre inkább elérjük, hogy a teljes jövedelmükkel rendelkezzenek, amikor megkapják. Sok családnál ilyenkor jelezzük, ha iskolai befizetés van, vagy közüzemi számla, esetleg más, olyan kötelezettség (pl. büntetés), melyet, ha elmulasztanak, később nem tudnak majd kezelni.

A pénzhez jutás napjai nagyon fontosak. Lényeges, hogy a gyerekeket is bevonjuk ebbe, a beosztás, a kötelezettségek megtanulása a jövő szempontjából nélkülözhetetlen. Természetesen bármilyen váratlan helyzetben (betegség, temetés, kórházba kerülés, kisbabaszületés, stb…) számíthatnak a segítségünkre azok a családok, amelyek maguk is bizonyítják, hogy képesek tenni magukért, a közösségért.

Van egy sajátos ösztöndíjprogramunk is, olyan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára, akik jól tanulnak. Havi 10 ezer Ft ösztöndíjat kapnak, ha a tanulmányi eredményük a településen a legjobb öt között van, az iskolából jó véleményt kapunk róluk, és a család is együttműködő a településen velünk és a közösséggel. A pénzt egy mentor segítségével vásárolják el, mindig a hónap utolsó hetében kapják meg, amikor már nincs elég pénz a családban a megélhetésre sem. Ennek megfelelően általában élelemre költik, és ebben az időszakban közvetlen visszacsatolásként élik meg mindannyian azt az üzenetet, hogy a tanulás és a megélhetés összefüggő dolgok. Mivel versenyhelyzetet sikerült kialakítanunk a programban, így ez egyre inkább az egész közösségre hat. Van olyan programunk is, ahol a háztartási pénz beosztását tanulják az asszonyok, a takarékos és egészséges főzést, és van egy másik a három év alatti babáknak és anyukáiknak, ahol szintén fontos tudásátadás történik a gondozási feladatok és a pénzbeosztás viszonylatában.

Van már település, ahol munkatársként alkalmazunk helyi segítőket, különféle területeken. Ők egy olyan húzó „magot” jelentenek a közösségen belül, amely mintaként szolgál a többieknek. Velük külön fejlesztőprogram szerint dolgozunk, a munkaviszonyos alkalmazás ugyanis náluk is újdonság, lépésről lépésre próbáljuk felelős döntési képességgel felruházni, és csapattá formálni őket, hogy ezeket a családjaikban, rokonságukban továbbadhassák. Náluk is gondot okozott a fizetés ritmizálása, a fizetési előleg rendszerben tartása, a beosztás segítése. Fokozatosan, türelemmel, sok beszélgetéssel próbálunk szemléletváltást elérni.

Segítünk a hivatali ügyek intézésben is. Itt a közüzemi tartozások, vagy büntetések részletfizetési lehetőségeinek kérelmezése történik, vagy utánanézünk az elmaradt családi pótléknak, érthetetlen levonásoknak, behajtó-cégeknek eladott tartozásoknak. Sok esetben nincs tudásuk egy kezesség felelősségéről, sok a rászedett, a következményeket nem ismerő támogatottunk. A hivatali rendszer ágazatai sok esetben hézagosak, ésszerűtlenek, nem jól ritmizáltak az ügyintézések, pedig kis odafigyeléssel, ügyfélbarát hozzáállással sok probléma megoldható lenne. Ma ez egyedül a kisösszegű banki kölcsön házhoz menő szolgáltatásánál működik tökéletesen, ügynökeik minden kiskaput, lehetőséget megtalálnak ahhoz, hogy a kölcsönfelvétel megtörténjen. Ezzel szemben például a koraszülött felülvizsgálatok időpontját a számítógépes rendszer dobja ki, megy az értesítés, hogy be kell utazni a gyerekkel adott időpontra, és nem számít, hogy ez a hónap végén van, mikor már kenyérre sincs pénz, nemhogy az útiköltségre, még, ha később vissza is térítik azt. Ha nem jelenik meg a szülő a gyerekkel, megy a jelzés a gyámhivatal felé, és a vége akár védelembe vétel is lehet, mert a szülő nem együttműködő. És nincs pénzük telefonon új időpontot kérni sem. Ha az alapítvány munkatársai kérik ezt, sokszor falakba ütköznek, a rendszer hatóságként működik, és nem igazán segítőkész.

Bizonyos esetekben, mikor jogsérelem történik, és nincs más eszköz, akkor ügyvédi segítséget is tudunk biztosítani. Természetesen nem segítünk semmilyen olyan esetben, ami bűnesethez kapcsolódik, börtönlátogatáshoz, pártfogói találkozóhoz, idézéshez. Egyedül a szabálysértések esetében mérlegelünk, mert itt sok esetben túlkapás miatt kapnak büntetést. Nehéz ez, mert mi is a jogkövető magatartást szeretnénk mindenkitől, de a helyzet sokszor bonyolultabb, hogy ezt tisztán értelmezhessük. Számunkra az út széléről felszedett akácjövés egy mínusz 10 fok körüli téli napon nem akkora bűntett, mint ahogy a rendszer kezeli. Mert nem fagyhatnak meg a gyerekek a téli hidegben.

Fontos elem a rendőrséggel való együttműködésünk, és ennek kihangosítása a közösség felé. Fontos, hogy értsék, a rendőrség nem ellenség, hanem természetes segítője a közösségnek abban, hogy jogkövető magatartással éljen mindenki. Mi azt valljuk, hogy a problémák 90%-a kezelhető pedagógiai módszerekkel, de ahol ez nem megy, ott hatósági, ha kell rendőrségi kényszerítő eszközökre van szükség. Ez főleg az életvitelszerűen bűnözésből élő családokat jelenti, ahol a mi pedagógia eszközeink hatástalanok. Fontos, hogy a közösség tudja, vannak határok, amely senki sem léphet át. Sokszor kellett már segítséget kérnünk önmagunk megvédésére, és sokszor jeleztünk mi is olyan helyzeteket, amelyben rendőri beavatkozásra volt szükség. Azt hiszem, ha számítunk egymásra, jól ki tudjuk egészíteni egymás hatását. Számíthatunk a rendőrség segítségére, ugyanakkor ők is érzékelik, hogy munkánk hatására kevesebb ügyintézésre van szükség. Minden hivatallal nehéz az együttműködés kialakítása, mert más a protokoll, a kommunikáció, a viszonyulás. És természetesen mindenhol ott vannak az emberi tényezők is, a kiégés, a fásultság, sok esetben a rasszizmus is. De meg kell találnunk a közös hangot, ki kell alakítani a tényleges együttműködések színtereit egy-egy probléma megoldásában.

Az alapítványunk egy olyan sajátos szervezetfejlesztést végez, ahol ez a munka nem egy adott intézményen, szervezeten belül történik, hanem egy probléma köré szerveződő résztvevőkkel, az együttműködések új rendszerét körvonalazva.

Az uzsora elleni harc egyik fontos eszköze az eseti gondnokság formája is, szoros együttműködésben a családsegítővel, gyámhivatallal. A mi esetünkben ez leginkább olyan családokkal történt meg, ahol vagy túl sok a jövedelem a közösségben megszokotthoz képest (pl. mert meghalt az egyik szülő, és a gyerekek árvasági ellátást is kapnak), vagy alapvetően képtelen elszakadni a kamatos pénz rendszerétől a család. Itt a családi pótlékot a mi segítségünkkel, felügyeletünkkel használják fel. Szakaszosan vásárolunk be, ügyelünk a közüzemi számlák és iskolai tartozások befizetésére. Itt is szükséges volt a rendőrséggel való együttműködés, hogy megindíthassuk ezt, és fontos a folyamatos megbeszélés is, az ésszerű pénzbeosztás képességének kialakítására, amibe a gyerekeket is bevonjuk. Fejlesztő segítségnyújtás ez is, mint az alapítvány összes tevékenysége.

Ma a szergegátumokban talán a legnagyobb hiány a szociális kompetenciák fejletlensége. Sem a személyes, sem a társas kompetenciák nem elégségesek ahhoz, hogy az életükön változtassanak. A generációkon átörökített nyomor bedarálta ezeket, és remek terepet teremtett az uzsorára. Segítenünk kell, hogy az elveszett képességek újra kialakulhassanak, fejlődhessenek. Segíteni kell, komplex módon, a gyerekekre, és a felnőttekre is fókuszálva. Az egyénre és a közösségre is. Ennek a munkának az oktatás csak egy, bár kétségtelenül nélkülözhetetlen eleme. Az iskola azonban önmagában sosem fog megoldást nyújtani a mélyszegénységben élő gyerekek problémáira. Ami most van, az generációkon át nyerte el mai formáját. Egyéni, társadalmi, politikai felelősségek egyaránt vannak benne. Most úgy érzem, több a társadalmi, mint az egyéni. A megoldás pedig nem rövidtávon körvonalazódik. Türelem, bizalom, és lehetőségnyújtás kell, hogy fémjelezze azt a közösségfejlesztő munkát, amire a legnagyobb szükség van ma a szegregátumokban.

Reméljük, hogy ez eljut majd egy olyan szintre is, amikor az uzsora minimálisra szorul, mert a közösség együtt erősebb lesz, és más távlatok nyílnak az emberek számára a boldogulásra. Azoknak is, akik elszenvedői, és azoknak is, akik vámszedői ma ennek az egésznek.

Persze ez talán nem a civilek feladata, ehhez tényleges attitűdváltás kellene. Nemcsak a szegregátumokban, hanem szakpolitikai szinten is.

Sokszor élem meg, hogy már nemcsak mi porosodtunk be, hanem azok a játékok is, amik „a mi időnkben” magát az élményt jelentették. Noha már majdnem teljesen kicserélődtek, megújultak az élményt szolgáltató források a gyerekek életében, a focit még egy új technikai vívmány sem volt képes leszorítani királyi helyéről. Még ma is mindenkihez elér, ma is ugyanolyan jó ledobni két pólót kapunak és addig rúgni, amíg bírjuk.

Május 9-én, szombaton végre eljött az első tanodák közötti focikupa napja, amire már hetek óta készülünk, mind testben, mind lélekben. Még most is hallom a kérdéseket, hogy „ki lesz a kezdőben?”, „ki lesz a kapus?”, „mekkora pálya lesz?” és még vagy egy tucat mindennél fontosabb kérdés. Szombat reggel fél kilenckor találkoztunk a Faágban, ahonnan egy nagyon lelkes és vidám csapattal mentünk át Somogyba, a focikupa helyszínére. Az utat leginkább a taktikai szerveződés és a foci körülményére vonatkozó találgatások határozták meg. Mikor megérkeztünk, már mindkét felfestett pályán készülődtek csapatok, láttuk, hogy ez bizony egy jól szervezett, profi kupa lesz. A szervezés és a hangulat mellett a nap sem fukarkodott velünk, így minden adott volt egy jó kis sporthoz a szabadban. Alig pár perccel érkezésünk után már mindenki elkezdte az ismerkedést a pályákkal, a labdákkal és felmérték az ellenfelek tudását. Miután megtartottuk Zolival a bemelegítést, már kezdődött is az első mérkőzés, ahol Alsószentmárton csapatával kerültünk szembe. Az első mérkőzés rávilágított arra, hogy bár egytől egyig kiváló játékosaink vannak, a csapat még keresi magát, a játékosok még külön utakon járnak. Szerencsére ezt ők is észlelték és rövid időn belül sikerült alkalmazkodni egymáshoz. Minden egyes mérkőzés más és más kihívást jelentett, de úgy vélem, bátran kijelenthetjük, hogy sikerült mindegyikkel megbirkózni. A csapat olyannyira elfogadó volt, hogy bár a győztes-vesztes dichotómia játékának világában fokozottan nagy a tét, mégis szívesen fogadták húgomat a csapatban. Bár mi, Zolival és segédedzőnkkel, Danival a pálya széléről kísértük figyelemmel a mérkőzéseket, onnan bátorítottuk a csapatot, mégis minden egyes labdaszerzést és gólt megélhettünk, ami nekünk is hatalmas élmény volt.

Egy életre beleégett az agyamba Józsi gólöröme, ami őszintébb volt, mint bármi, amit eddigi életem során a fociból láttam. A Faág csapata végül a dobogó második fokán végzett, amire mind nagyon büszkék vagyunk. Kis gyakorlással biztos vagyok benne, hogy a csapattagok még jobban ráéreznek majd egymás ritmusára és legközelebb a kupát is elhozzuk.

A cikk az Abcúg oldalán jelent meg

A minisztériumi állását cserélte iskolaigazgatóira, majd pár év alatt megszüntette az iskolai szegregációt a kisvárosban. A romaságát felvállaló ácsi polgármester, Lakatos Béla egy beszélgetésen mondta el, hogyan kell felzárkóztatni a hátrányos helyzetű gyerekeket az iskolában, és mi a baja a mai közoktatási rendszerrel.

“A 90-es években még volt olyan, hogy cigány iskola és óvoda” – nosztalgiázott Lakatos Béla, aki jelenleg Ács város polgármestere, de húsz évvel ezelőtt még tanfelügyelőként járta a déli országrészt. Szerinte akkor teljesen általános volt, hogy a városi, szuperül felszerelt óvodában az óvónéni felügyelte, ahogy a gyerekek alszanak, nem sokkal arrébb viszont, az óvodában, ahová a cigány gyerekek is jártak, nem is volt óvónő, csak két dajka. Az iskolában pedig külön cigány osztály volt, ahová azok kerültek, akikkel a tanítók nem tudtak mit kezdeni.

A tanár végzettségű Lakatos szerint azóta változtak az idők, ma már az egyetemen sem lepődnek meg az emberek, ha cigány hallgatót látnak. A változás azonban szerinte nagyon lassú, például neki is sokáig kellett a minisztériumban lobbiznia, hogy tegyenek a szegregált osztályok ellen. “Nem jutottak el a kisemberig, megvoltak azok a politikai vonalak, amik elsőbbséget élveztek, és ez most is megvan” – mondta az akkoriban regnáló MSZP-SZDSZ kormányról Lakatos, aki máig a Fidesz tagja.

A minisztériumi pályafutását még az első Orbán-kormány alatt kezdte, a romák felzárkózására érkező uniós támogatásokkal foglalkozott, és az állást a kormányváltás után is megőrizhette. Végül maga mondott fel, és ment vissza a szülőfalujába, Ácsra iskolaigazgatónak.

A szülőkre figyelni kellett

“Benne volt a kinevezésemben, hogy teljes integrációt hajtok végre” – mondta. Nem úgy csinálta, mint a szomszéd falu, ahol összedobták az összes fogyatékos gyereket egy osztályba a nagyiskolába, hogy meglegyen az integráció. Figyelt az arányokra, kéttanáros rendszert vezetett be az alsóbb osztályokban. Gyógypedagógusokat vett fel, akik akár a tanórák alatt, külön foglalkoztak az azt igénylő gyerekekkel. Azoknak a tanároknak pedig, akik integrált osztályt vállaltak, 15 ezer forinttal megemelte a fizetését.

“A szülőkre figyelni kellett, mert ha beteszem a roma gyereket az osztályba, akkor a szülők háborodnak fel a legjobban” – mondta. Szerinte ez jogos félelem, azt ugyanis nem szabad engedni, hogy a felzárkóztatás a tehetséggondozás rovására menjen.

Ő ezt úgy kezelte, hogy már a kezdésnél összehívta a szülőket, és elmondta nekik, milyen változásokat készül bevezetni az iskolában. Azt a gyakorlatot viszont nem tűrte, ami szerinte elterjedt a vidéki iskolában: éspedig, hogy a tehetősebb szüők elére megbeszélték, hogy az ő gyerekük osztályát melyik, jobb képességű pedagógus fogja oktatni, majd ezt lebeszélték az iskola vezetésével is. Az eredmény az lett, hogy a gyerekek átlaga nem romlott, és a szülők sem voltak felháborodva.

A tanárok közül azonban “volt, aki szívta a fogát”. Lakatos szerint a negyven százalékuk azt mondta, hogy ez ökörség, a többségük azonban támogatta. “Nem szabad megijedni, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, mert akkor nem lesz semmi” – mondta Lakatos.

A gyerekek már a vonaton elkallódtak

“Megcsináltam azt is, amit most kitalált a kormányzat: a duális képzést” – mondta Lakatos. Észrevette ugyanis, hogy a szakiskolába járó hátrányos helyzetű gyerekek folyamatosan kihullanak a rendszerből. Szerinte ez érthető volt, a szakiskola 30 kilométerrel arrébb volt, “a gyerek már a vonaton elkallódott, vagy csak a tatai tóig jutott”.

Lakatos fogta magát, és elment a környéken lévő cégekhez, hogy megkérdezze, milyen szakemberekre van szükségük, akiknek legalább 5-6 évre munkát tudnak biztosítani. Meglepetésére a körútja azt az eredményt hozta, hogy nyomdászokra van szükség. “A Nokia gyárban például nyomdai technológiával gyártottak a soron” – tette hozzá.

Végül összeszedett évente húsz főt, akiknek a nagy része le is tudott vizsgázni. “A mai napig csomó gyerekem dolgozik nyomdában, öt osztály ment ki”  mondta. Hozzátette, hogy az ott szerzett tapasztalatai miatt nem híve a tankötelezettség 16 évre történő leszállításának. A képzésen résztvevő fiatalok nagy része ugyanis 16 év fölötti volt.

Végül 2010-ben felhagyott az iskolavezetéssel, és elindult a polgármesterségért. Azt mondta, azért, mert így több lehetősége volt pénzt hozni a városba. Végül 2010-ben és 2014-ben is a szavazatok több mint felével nyert. “A nagypolitikában csak az tud érvényesülni roma ügyben, akit a többségi társadalom is elfogad. Ezt én azért tudom, mert egy olyan várost vezetek, ahol többségében nem romák élnek” – mondta.

Több pénzt adna a borsodi iskoláknak

“Mik a magyar közoktatás legfőbb problémái” – hangzott az első hallgatói kérdés Lakatoshoz. Azt mondta, hogy a tankötelezettség korhatárát újra fel kéne vinni, a finanszírozásában pedig a francia modellt vezetné be. Ez szerinte azt jelentené, hogy az ország egyes régiónak iskoláiba az alapján menne több vagy kevesebb pénz, hogy mennyire elmaradott a régió. A hátrányos helyzetű régióknak ugyanis más elbírálás alá kell esniük.

”Ha egy frissen végzett pedagógusnak felajánlanak egy Borsod megyei és egy budapesti állást, akkor a budapesti állást fogja választani” – magyarázta. Szerinte emiatt motivációt kell biztosítani: vagy a vidéki iskolákat kell jobban felszerelni, vagy az ott tanító tanároknak kell magasabb bért adni.

Beszélt az országban egyre több iskolát működtető egyházakról is. “Az egyházi és alapítványi oktatás ma sokkal példamutatóbb Magyarországon, mint az állami” – mondta. Szerinte ez azért baj, mert alapvetően nem az egyházak feladata az oktatás biztosítása, hanem az államé, amely most úgy látszik, hogy inkább megpróbálja eltolni magától ezt a feladatot, például azzal, hogy átadja az iskolákat az egyházaknak.

Példaként hozta a Nyíregyházán működő Huszár-telepi iskolát, amelynek ügyében a közelmúltban született bírósági ítélet. A cigányok lakta telepen lévő iskolának az üzemeltetését még korábban átvette az egyház. Ez jogvédők szerint szegregációt jelent, a Kúra szerint azonban nincs szó szegregációról, a szülők ugyanis a saját maguk döntése alapján viszik oda a gyerekeket, nem kényszerűségből.

Lakatos szerint a Huszár-telepi iskola egy szép kezdeményezés, neki inkább azzal van problémája, hogy ez a módszer azt az üzenetet közvetíti a Nyíregyházán működő többi, állami fenntartású iskolának, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek problémáját nem nekik kell megoldaniuk, így fellélegezhetnek.”Én nem azért nem támogatom a Huszár-telepi iskolát, mert nem hiszem, hogy az egy jó iskola, hanem azért, mert leveszi a megoldási kényszert a többi iskoláról” – mondta.

Közösségfejlesztés, agressziókezelés a hátrányos helyzetű tanulók nevelésében címmel rendeznek ma műhelyfoglalkozást a Debreceni Egyetemen.

A workshop keretében L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítványtól is tart előadást 

Gyönyörű kiadvány a cihablogon, az Igazgyöngy Alapítvány szerkesztésében az integráció élményéről!

Számtalan módja van, hogy bizonyítsuk az együttnevelés létjogosultságát. A sokféle segítő pedagógiai tevékenységből egyet mutatunk be. Az OSI által támogatott Grassroots projekt keretében az Igazgyöngyhöz kötődő települések roma gyermekeivel, valamint pécsi, budapesti és szegedi tanodásokkal alkottunk együtt. Erről készült ez a képes híradás. Hogy bizonyítsa: együtt lenni jó.... 

A kiadvány elérhető itt: http://issuu.com/liget/docs/igazgyongy-alkossunk-egyutt

The Citizens Foundation developed the online open source e-democracy platform Your Priorities and has used it to promote online, democratic debate and increase citizens’ participation in their community in Iceland and worldwide.
More information: www.citizens.is

The event is hosted by the Dialogue Association (Dialóg Egyesület - Miskolc) in cooperation with Mindspace.

Schedule

17.00-17.15 Introduction (Közösségfejlesztők Egyesülete, Dialóg Egyesület, Mindspace)

17.15-18.00 Gunnar Grímsson (CEO of Citizens Foundation) and Robert Bjarnason (President of Citizens Foundation) @ Reykjavík

18.15-18.45 Question and answer session

19.00-20.00 Drinks&Networking - Lumen Kávézó

The event will be held in English.
Participation is free, registration is required.
First round registration is possible for only invited people (limitation of seats).

Helyszín: H13 (1085, Budapest, Horánszky u. 13.)

Supported by the EEA/Norway Grants.

Contact us: csabailucia@gmail.com

** NOTE: Attending this Facebook event doesn't mean you have registered for the official event.

@ photo by Moyan Brenn (Flickr)'