Az egyesületünk adománygyűjtő kampányt szervezett 2015. július 30-án a Pécsett, István-aknán elő embereknek. Mivel egyesületünk nem túl jártas még a hasonló kampányok szervezésében, ezért úgy éreztük, hogy használt ruhákat kezdünk el gyűjteni, hogy tapasztalatot szerezzünk a fundrising kampányok szervezésében és lebonyolításában.

István-akna a város egyik legelmaradottabb szegregátuma. A területen közel 300 ember él, ebből mintegy 100 gyermek. A városrész környezeti és foglalkoztatottsági adottságai indokolják, hogy erre a környékre nagyobb figyelmet fordítsunk. A rendkívül rossz lakhatási körülmények ellenére ez a terület a város semmilyen fejlesztési tervében nem szerepel, a többi városi szegregátumhoz képest is kívül esik a városon, nehezen megközelíthető. Az itt elő emberek nagy része munkanélküli, illetve állandó jövedelemmel nem rendelkező. Így fontosnak tartottuk, hogy ebben a szegregátumban jelen legyünk munkánkkal.

Az adományok felajánlásokból érkeztek, az egyesületünk munkatársai gyűjtötték a ruhákat és törekedtek arra, hogy a közeledő iskola kezdés miatt, viszonylag sok gyerekruha összejöjjön, hogy a kicsik is megfelelő minőségű ruhában kezdhessék meg a tanítást. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat is hozzájárult felajánlásokkal a ruhaosztáshoz.

Az adományruhákat rendszereztük és kiválogattuk, hogy lássuk, melyek vannak még jó és megkímélt állapotban. A ruhák összegyűjtése is komoly logisztikát igényelt egyesületünktől, és törekedtünk arra, hogy minél alacsonyabb költségvetésből kijöjjünk, mivel erre egyéb forrásból pénzt nem tudtunk fordítani.

Az előkészítő munkák után István-aknán turkáló formájában osztottuk szét a ruhákat. Az embereknek szórólappal hívtuk fel a figyelmét, hogy ruhaadományokból szervezünk nekik ingyenes ruhavásárt. A turkáló nagyon népszerű volt a helyiek között, és senki sem tért haza adományruha nélkül. Önkénteseink a helyszínen segítettek ruhákat találni a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Bízunk benne, hogy hamarosan újra sikerül egy hasonló kampányt megszerveznünk és esetlegesen új ruhákat is oszthatunk.

Képes beszámoló Orsós Ferenc festő, a Fund Cigány Alapfokú Művészetoktatási Intézmény alapítójának kiállításáról.

Orsós Ferencről munkásságáról bővebben itt olvashatnak.

Valaki nemrég, amikor elkezdtem neki beszélni a Menedékről, leintett, hogy: „Ja, ja, értem… Ez tulajdonképp egy parkoló.” Soltész Ágnes szövegének első részét itt tudja elolvasni.

42…

Amikor a Menedékről beszélgetek emberekkel, gyakran érzem úgy magam, mintha Douglas Adams könyvének, a Galaxis útikalauz stopposoknak központi kérdésére, hogy mi az élet értelme, vagyis a Menedék esetében: mitől „gyógyulnak” meg majd azok az emberek, akik itt vannak, én sem tudok okosabbat mondani, mint az említett regényben a számítógép… Fogalmam sincs. Ezt senki sem tudhatja előre. 

De egy dolgot tudok: egy jó környezet, ahol nem akarja senki, hogy valamilyen legyek, ahol lehetek, ahogy vagyok, ahol jól bánnak velem, ott lehet, hogy saját magam találom meg a saját válaszomat, vagy végre rájövök arra, mit is akartam kérdezni.

Saját történetünk

Igen, már van saját, elmesélhető történetünk. 

Mióta megnyílt az első házunk – és persze előtte is – rengeteg minden történt. Rengeteg dolgot csináltunk: megtaláltuk a házat, berendeztük, fogadtuk a lakókat, és… És innentől indult az, amit a legnehezebb elképzelni valakinek, aki kívülről kérdezi, hogy: „És mi történik ott velük?” Mármint a lakókkal. Az történik, hogy élnek, vannak, tesznek dolgokat, vagy éppen nem csinálnak semmit… Szóval élnek. Mindeközben ismerkedünk egymással, élvezzük vagy nem élvezzük egymás társaságát, van, aki vidám, van, aki szomorú, van, aki jól érzi magát, van, aki nem. Nincs semmi elvárás. Lehet lenni úgy, ahogy vagyunk.

Kinek mi?

A Menedék minden lakó számára otthon. Érdekes, hogy mégis mindenki számára nagyon mást jelent az otthon. Van, aki sok időt tölt a házban, van, aki kevesebbet, és most van, aki hetek óta egyáltalán nem jött a házba, mert az utcán él. Azért él ott most, mert ott akar lenni. Azt csinál, amit akar, azokkal találkozik, akikkel akar. Néha éhezik, néha fázik, néha piszkos, de ezek a problémái eddig mindig megoldódtak. Talál rájuk megoldást, és kap segítséget. Azt fogad el, amit akar, és azt utasít el, amit akar. Szabadon. Régebben ennek a töredékéért is pszichiátriára vitték, s bezárták. 

Nem könnyű helyzet. Minket is sokat foglalkoztat, vajon ilyenkor mivel teszünk jót, de legalábbis mivel nem teszünk rosszat. Te mit tennél, ha a nagykorú gyereked azt mondaná: „Most megyek, és kipróbálom, milyen az utcán élni?” 

Mindenki másért van itt, a Menedékben. Van, aki szeretne leállni azokról a pszichiátriai szerekről, amiket több éven keresztül szedett. Van, akinek sohasem volt igazi otthona. Van, akinek van otthona, csak épp ő nincs otthon benne. Valójában mind otthontalanok. Ki így, ki úgy. A Menedék egy hely, ahol van hely és van idő arra, hogy otthon legyen, átmenetileg. Remélem, egyszer mind megtalálják a saját, igazi otthonukat.

Definíció

Sokak igénye, hogy röviden, mindenki számára érthetően definiáljuk a Menedéket. Talán egyszer majd lesz egy gyűjteményünk arról, kinek mi a Menedék. Addig is itt van néhány próbálkozás. Olvastam valahol egy történetet egy gururól, aki azt kérdezte a tanítványaitól, hogy miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal. A tanítványok mondtak mindenféle logikus választ, de a guru nem volt elégedett egyikkel sem, majd végül ezt mondta: „Akkor, ha egy embernek az arcába nézel, és felismered benne a testvéredet. Amíg erre képtelen vagy, mindegy, hol áll a nap, számodra továbbra is éjszaka van…” 

A Menedék egy hely, ahol élet van, ahol megteheted, hogy egy időre kiszállj abból, amit úgy hívnak, hogy mások élete, és megtalálhatod azt, ami a te életed. Hogy ne kelljen mások életét a sajátodként élned. Hogy rájöhess arra: mások élete nem a te életed. Hogy rájöhess, kikkel vágysz megosztani a saját életedet, és eldönthesd, kikkel akarod megosztani a vágyaidat. 

A Menedék tulajdonképpen olyan, mint egy eddig fel nem ismert elemi szükségletünk. Amíg nem létezik a valóságban, sötétben van, mint az önmagunktól megtagadott szeretet. A mi Menedékünk már létezik.  

Soltész Ágnes, szociológus, a Soteria Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Menedék program korábbi szakmai vezetőjének írása

Szöveg: FÉSZAK Kör

Őszi találkozót szerveztünk, amikor is megpróbáltuk aktivizálni, helyzetbe hozni az egyesület tagjait. A kissé visszafogottabb részvételi kedvet egy kellemes Hernád-parti színhely megkeresésével próbáltuk feléleszteni...

A találkozón a csoport tagjai által készített, hozott ennivalókat fogyasztottuk el. Emellett beszéltünk az aktualitásokról, amelyek a FÉSZAK-Kör jövőjével voltak kapcsolatban: hogyan aktivizáljuk az inaktív tagokat, miként vonjuk be őket ismét az aktív civil életbe? Itt a megszokottól egészen az extrém dolgokig minden felmerültek - az üljünk össze, beszéljük meg című történettől a hőlégballonos élménytúráig...Ez utóbbit hatalmas érdeklődés öveztet, úgy gondoljuk, meg kell valósítanunk. Beszélgettünk az újonnan alakult szociális szövetkezetünk jövőjéről is. A távlati elgondolások mellett hangsúlyt kaptak az őszi és téli időszakra vonatkozó civil mozgósítási akcióink is. Rögtön az országos kezdeményezésű ÁRH-hoz is csatlakoztunk.

Szöveg: Soltész Ágnes

Valaki nemrég, amikor elkezdtem neki beszélni a Menedékről, leintett, hogy: „Ja, ja, értem… Ez tulajdonképp egy parkoló.”

Hát, valami olyasmi. Itt lehet „parkolni”. Amíg el nem indul valaki. Magától. Nem úgy, hogy tolják. Vagy húzzák. Vontatják vagy taszigálják… Nem kívülről akarják, hogy menjen. Ő akar menni. Itt mindenki annyi ideig parkolhat, amíg magától elindul. Mert dolga van az életben. Mert élni akar. Mert van miért. 

Kinek mennyi?

„Mennyi ideig lehet itt valaki?” – Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek az érdeklődők. Kinek mennyi időre van szüksége. Amíg elindul. Addig. Ez az optimista válasz. A realista meg ez: amíg a pénzünk tart. Én ezt mondom mindenkinek, hogy ne okozzak csalódást. És mindig remélem, hogy a szükségek és a lehetőségek a Menedékben találkoznak. Van, akinek két hét elegendő, van, akinek hónapok, évek kellenek. Senki esetében nem tudjuk előre, mennyi időre van szüksége. Pont neki. Ezt csak ő tudhatja, senki más, ám legtöbbször ő sem tudja előre, pontosan, hogy mennyi lesz az annyi. Honnan tudhatnám én, te, honnan tudhatnánk mi jobban, hogy mennyi időre van szüksége? 

Saját ritmus

Az egyik legfontosabb dolog, ami a Menedékben lehetséges, az autoritmia. A saját ritmus. Az enyém, nem a tiéd. Az övé, nem a miénk. Mindenkinek a magáé. Még akkor is, ha van közös, amiben mind benne vagyunk. Ha a szeretet az, amiben mind benne vagyunk, akkor annak nem kell alárendelnie magát senkinek, abban nem kell eltűnnie senkinek. Abban jelen lehet mindenki a saját ritmusában. 

Ahhoz, hogy valaki előbújjon, megjelenjen, megtalálja magát, megszülessen, nem kell semmi más, csak türelemmel várni, lenni. Mint a jó bába a szülésnél. Nem sürget, nem vezet, csak van. A születendő a saját ritmusában jöhet. Az anya a saját ritmusában szülhet. Mindketten a saját ritmusukban, és egymás, illetve a szülés–születés ritmusában születnek újjá, születnek újra. Mert minden születés és szülés után megváltozik az életünk. Soha többé nem lesz már ugyanúgy semmi ebben az életünkben, mint azelőtt. 

A környezet

A környezet ránk gyakorolt hatása messze túlmutat azon, amit a hétköznapokban gondolunk róla. Ha egyáltalán gondolunk bármit is…Nemrég olvastam egy cikket, ami egy női magazinban jelent meg. A cikk írója azt állítja, hogy nagyon káros, ha mások véleményétől, ítéleteitől, esetleg dicséretétől függünk, és meg kell szabadulnunk ettől a függőségünktől, teljes mértékben függetlenné kell válnunk az önállósághoz és a boldogsághoz. Szerintem, ha ez bármelyikünknek sikerülne, akkor megőrülnénk. Nem tudunk nem függni a környezetünktől. És az nem tud nem hatni ránk. Ha teljesen süket, vak és érzéketlen vagyok a környezetemre, amelyben élek – csak azért, mert nem szeretnék függőségbe kerülni tőle –, akkor minek élek, miért vagyok abban a környezetben? Ha nem akarok ott lenni, ahol vagyok, ha nem akarok kapcsolatban lenni azokkal, akik körülöttem vannak, akik a társaságom, akkor legjobb, ha elmegyek oda, azok közé az emberek közé, ahol, akikkel kapcsolatban akarok lenni, akiktől függeni akarok. Mindannyian függünk valakitől, valamitől.

Útvesztő

Ha nehéz a jelenben lenned, az talán azért van, mert a múltban valami rossz vagy nehéz volt. Valaki rosszul bánt veled, valakit elvesztettél, aki közel volt, vagy egyedül voltál… Talán amikor nagyon kicsi voltál, vagy nagyobb… 

Sokan élnek úgy – sok fiatal, akik pszichiátriára kerülnek –, mintha folyamatosan vajúdnának. Meg akarják szülni magukat, de nem tudják, hogyan tegyék, meg akarnak születni, de nem találják a kijáratot. Ha valaki egyszer nagyon megijedt valamitől, akkor nem mer itt lenni, nem mer jelen lenni, örökösen menekül a jelentől. Talán, mert emlékszik arra, hogy amikor igazán jelen volt, akkor valaki bántotta. Ha valaki nem tud fizikailag elmenekülni egy helyzetből, ahol bántják, ahol nagyon megijed valamitől, akkor elmenekül a testéből, hogy ne fájjon az, ami történt, amire nem akar emlékezni. Néha saját pszichéjük útvesztőjébe kerülnek emberek. Innen az egyetlen lehetséges kijárat a MOST, a jelen pillanat lehet. De hogy ez a most mikor jön el? Kinek mikor. Talán, ha a környezet olyan emberekből áll, akik nem félnek, akik szeretettel veszik körül azt, aki fél, ha nem akarnak tőle semmit – még azt sem, hogy ne féljen –, akkor lehet, hogy egyszer csak most lesz. Feldmár András mesélt egyszer arról, hogy volt egy élménye, amikor tisztán tudta, hogy két nagy tudatállapot létezik. Az egyik sötét, hideg, magányos, a másik fényes, meleg, társas. Előbbi a szégyen, utóbbi a szeretet. Ha választhatnék, hová szeretnék megérkezni a labirintusomból, vagy hová szeretnék megszületni, biztosan a fényes, meleg helyet választanám, ahol nem lennék egyedül.  

Család, nem család…

Amikor a Soteria Alapítvány Menedék programja megnyitotta az első házát, és beköltöztek a lakók, egyszer csak rádöbbentem, hogy „Te jó ég, lett egy új családom…” Nagyon megijedtem. Ezt az új családot is el kell tartani, gondoskodni kell róla, szeretni kell stb. Nehéz érzéseim közepette eszembe jutott egy barátom, aki szintén nagyon sokat gondolkodott a Menedékhez hasonló házakról. Ő azt mondta egyszer, hogy talán örökbefogadó családokat kellene találni azoknak az embereknek, akiket kényszerből a pszichiátria „fogad” be. A pszichiátria nem egy jó család. 

Talán egy elég jó családra lenne szükségük azoknak, akiknek nem volt elég jó a családjuk. A bökkenő csak az, hogy nem lehet már senki igazán senkinek sem az anyja, apja, testvére, nem lehet visszamenni az időben, hogy kezdjük újra, hogy kijavítsuk vagy átírjuk. Soha nem lesz már az, ami elveszett. De lehet valami más, most. Lehet olyan, amilyen eddig nem volt. Lehet olyan, hogy akár érdemes itt, most lenni. 

Valaki mesélte egyszer, hogy amikor a gyereke kicsi volt, elküldték egy pszichológushoz, aki azt kérte a gyerektől, hogy rajzolja le a családját egy papírlapra. A kisgyerek csak ült, és nem mozdult. A pszichológus megkérdezte, hogy mi a baj, miért nem rajzol. A gyerek a szemébe nézett, és azt mondta: „Sajnos ez nem fog menni, mert az egész emberiség nem fér rá erre a papírra.” 

A Menedékkel is valahogy így van: ha le kéne rajzolnom, mi is az, nem férne rá arra a papírra… 

Önként

A házban élőknek önkéntesek segítenek, ha van miben, illetve önkéntesek vannak mellettük, ha valaki igényli egy másik ember jelenlétét. Például azért, mert nem akar egyedül lenni, vagy fél, vagy csak. Különben a Menedékben indokolni sem kell, hogy miért vannak egymás társaságában az emberek. Ha egymás társaságában vannak, akkor nagy valószínűséggel ezt akarják. Mert nem kötelező egymás társasága. Mindenkinek van külön szobája, ahová elvonulhat, vagy szabadon elmehet, ha épp nem akar a házban lenni, illetve máshol van dolga. Ide mindenki önként jön be, akár lakó, akár önkéntes, és jó esetben önként is távozik. 

Egyáltalán, az, hogy valaki lakó-e, önkéntes-e, az is önkéntes. Mert bármelyikünk lehet bármelyik. Azt mondta Feldmár András, hogy tulajdonképpen az, hogy valaki most épp önkéntes, az csak annyit jelent, hogy ő most ideiglenesen épp szerencsés helyzetben van. Szóval, bárkivel megtörténhet, hogy épp lakó lenne inkább. Az ezzel a lehetőséggel való azonosulás gyakorlása akár ajánlott feladat lehetne minden ember számára. Ennek gyakorlásához van egy nagyon egyszerű, nagyszerű mondat, mint meditációs objektum: „Velem is megtörténhet.”

A szöveg folytatását itt tudja elolvasni.

Soltész Ágnes, szociológus, a Soteria Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Menedék program korábbi szakmai vezetőjének írása

Szöveg: Szabó Attila

A szegregáció, amivel itt a Ciha Blogon már foglalkozunk egy ideje, nem csak magyar probléma. Mindig minden társadalom kitermeli és elkülöníti a maga kisebbségét. Néha nem árt kicsit kitekinteni a magyar valóságból, hogy pontosabban értsük a helyzetet. Van-e megoldás Amszterdam fekete és fehér iskoláinak problémájára? Ezt a kérdést feszegeti a The Atlantic magazin cikke.

Két általános iskolából néhány gyerek, sokan közülük török és marokkói gyökerekkel, fehér pólókban mentek az utcára, azzal a felirattal, hogy “Elég fehér ez nektek?” A hátoldalán pedig azzal: “Az integráció minden gyermek joga!” A gyerekek a tanáraikkal és a szüleikkel együtt ezzel a kampánnyal szeretnék több “fehér” kortársukat az iskolájukba csábítani. Merthogy az iskolájukban a gyerekek 60 százaléka migráns hátterű. Ezek a gyerekek pedig nagyon sokszor olyan családokban nőnek fel, ahol nem beszélnek a szülők hollandul.

A kampányba bevont iskolák etnikailag kevert környéken találhatóak. “Mikor, különböző okokból egy iskola elkezd ’feketévé válni’, nagyon nehéz megfordítani a trendet.” - véli az iskola szóvivője. “A fehér gyermekek szülei nem akarják többé ezt az iskolát választani. Meg tudom őket érteni: Mindannyian szeretjük magunkat otthon érezni, ez pedig azt is jelenti, hogy olyan embereket akarunk látni magunk körül, akikkel azonosak a kulturális gyökereink.”

Nagyjából 500 ilyen “fekete iskola” létezik Hollandiában. Ez a rendszer pedig korlátok közé szorítja a kisebbségi csoportok esélyét, hogy elsajátíthassák a többségi kultúrát. Ezáltal létrehozva egy folyamatosan újratermelődő alacsony szociális-gazdasági státuszú réteget.

Amszterdam a világ egyik legmultikulturálisabb városa (811.000 lakos, 150 különféle országból). A város lakóinak harmada nem a nyugati országokból érkezett és az iskolás gyerekek között már 50 százalék fölötti ez az arány. A legtöbb Hollandiába letelepedőnek számot kell adnia holland nyelvtudásáról. Az egyébként is szigorúnak mondható bevándorlási szabályok ellenére az iskolák szegregáltak maradtak. Ennek legfőbb oka, hogy Hollandiában a szülők – akár csak Magyarországon – maguk választhatnak iskolát a gyermekeiknek. És ott ezt nagyon fontosnak is tartják. Legtöbbször pedig olyan iskolát választanak gyermekeiknek, ahová a hozzájuk hasonló társadalmi-gazdasági helyzetben lévők gyerekei is járnak. Ennek következtében alakulnak ki a kevert etnikumú környékeken a “fekete” és “fehér” iskolák.

A holland alkotmánynak 1917 óta része a szabad iskolaválasztás, ami kiterjed az állami, alapítványi és magániskolákra is. Ez a tradíció a vallási különbségek miatt vált fontossá, máshová küldték a gyermekeiket a protestánsok, a katolikusok és a felekezeten kívüliek. De, ahogyan az ország egyre kevésbé vallásossá vált az 1950-es évektől, egyre inkább az oktatás színvonala határozta meg a kiválasztandó iskolát. A rendszer akkor kezdett el rosszul működni, mikor Hollandia Törökországból és Marokkóból toborzott vendégmunkásokat, akik végül letelepedtek.

A szülők általában a legközelebbi iskolába íratják a gyerekeiket, ami így is szegregációhoz vezet, mivel alapvetően megfigyelhető egy lakóhelyi elkülönülés, mint ahogyan azt Magyarországon is tapasztaljuk roma-magyar viszonylatban. A kevert környékeken az iskolákban ezen felül is megjelenik a szegregáció. Pedig éppen ezek az iskolák és környékek adhatnának lehetőséget az integrációra. “Megnéztük, hogy miért nem történik meg a keveredés az iskolákban és azt gondoljuk, hogy a szabad iskolaválasztás és az iskolák felvételi eljárásai miatt.” – mondja a szakértő.

Az iskoláknak nincsen joga, hogy kijelentsék magukról “fehér” vagy “fekete” intézmények akarnak lenni, viszont informálisan képesek nyomást gyakorolni a szülőkre és azt mondják a nekik, hogy “vannak ám más iskolák is a környéken, ahol az ön gyereke jobban érezné magát a hasonló hátterű osztálytársak között. Sokkal jobb lenne az ön gyerekének, ha oda iratkozna be.” Nijmegen város helyi önkormányzata azzal próbálkozik, hogy előírja a kötelező arányt az iskolákban a holland és a nem nyugati származású bevándorló gyerekek között (30-70 %). Több ezer szülő közül csak tíz tiltakozott a szabályozás ellen.

A cikk összehasonlítja mindezt a San Franciscó-i rendszerrel, ahol nagyon hasonló problémák vannak, bár ott a legfontosabb a lakóhelyi szegregáció. A nem migráns hátterű és a migráns hátterű emberek alapvetően távol élnek egymástól, így az iskolák a földrajzi távolságok miatt válnak szegregátumokká. Az USA-ban máshol ezen a problémán a hollandhoz hasonló kvótás előírásokkal tudtak segíteni. Hollandiában viszont, általánosságban a szabad iskolaválasztás egyszerűen túl fontos az embereknek. Úgy vélik, hogy ha ők maguk fehérek és jól iskolázottak, akkor a gyerekeiknek is olyan iskolába kell járniuk, ahol fehér és jól iskolázott emberek gyermekei lesznek az osztálytársak.

Mivel azonban a “fekete” iskolák között is vannak jól teljesítők, így a “Elég fehér ez neked?” kampány arra világít rá, hogy sokan nem is nézik, mit kaphat a gyermekük az iskolától, ha ott nem a saját társadalmi rétegükhöz hasonló gyerekek vannak. Egyszerűen csak szín alapján választanak. Így pedig képesek a gyengébb színvonalú iskolát választani, ha úgy látják ott több a fehér gyerek. “Egy multikulturális társadalomban élünk, a gyerekeket az iskolában kell erre felkészíteni.” - véli a témával foglalkozó szakember.

Magyarország némiképpen más. Itt nem nagyon vannak a szegregált iskolák között jól vagy akár csak közepesen teljesítők sem, így nehéz lenne egy ilyen kampánnyal bármit elérni. Azonban a probléma mégis hasonló. Ha az iskolában nem tanulnunk meg együtt élni, nem tanulnunk egymástól, akkor az utolsó kiutat is elzárjuk az elől, hogy a kevert etnikumú térségekben az emberek békésen, egymást megértve tudjanak együtt élni.

Talán az lehet az első lépés, hogy az itthoni “fekete” iskolákat vonzóvá tesszük. Ha a legjobb tanárok, a legjobb felszereltség, a legjobb infrastruktúra ezekben a sulikban lenne elérhető, akkor kevésbé lenne értelme a szegregációnak. Sajnos jelenleg ennek éppen az ellenkezője tapasztalható.

A fotók forrása:

1, 2

A sorozat első cikke itt