KRÍZIS = VESZÉLY és ESÉLY

Szakmai műhelyünk keretében pszichózist megélő és megélt emberek pszichoterápiájáról való együttgondolkodásra, tapasztalatmegosztásra hívjuk a pszichiáter és pszichoterapeuta kollégákat!

1. Mi segítheti a terapeutát a pszichotikus élmények megértésében?

2. Lehet jól, megértéssel kísérni valakit a pszichózis folyamatában?

3. Hogyan lehet a tudatában valaki annak, hogy a valóságként megélt élményei az „itt és most”-ban hallucinációk?

4. Pszichotikus élmények szerepe a problémamegoldásban. Ha elismerjük az érvényességét, lehet, hogy felismerjük a hasznát?

5. Konkrét esetek terápiájának közös átgondolása.

Sok szeretettel várunk minden pszichológus és pszichiáter kollégát, akiket érdekel ez a terület, akik szeretnek a problémák mélyére látni, akik mernek tanulni pácienseiktől.

Első találkozó: 2015. április 14. kedd, 19 óra.

Jelentkezés és további információ az alábbi elérhetőségeken:

Dr. Tar Zsuzsa pszichiáter

Telefon: +36305296399

E-mail: tarzsuzsa2@gmail.com

Fotó: Louis Wain 

Fogorvos nem kezeli őket, csak altatásban, a mentős nem mer hozzájuk nyúlni, a napközi otthont pedig felejtsék el, ha nem szobatiszták. A halmozottan sérült gyereket nevelő szülők élete a folyamatos alárendeltségről szól, segítséget az államtól alig kapnak, oldják meg az életüket, ahogy tudják. Sokan ráadásul teljesen egyedül vannak, mert az apák egy idő után lelépnek.

Béci 31 éves. Egy egri panellakásban lakik édesanyjával és két testvérével. A szobája vidám, meleg, tele színes tárgyakkal, játékokkal, a rádióból folyamatosan szól a zene. Az Oroszlánkirály a kedvenc meséje, a legjobban rajzolni szeret. Boldognak tűnik, édesanyja szerint egy tízéves gyerek szintjén van. Hat és fél éves korában lett agydaganata, már 13 műtéten vannak túl. A legutóbbi után Béci fél évig ki sem mozdult az ágyból. Most is csak akkor hagyják el a lakást, ha már nagyon muszáj, Béci ugyanis az utcán rosszul lát és hamar el is fárad.

Béci 31 éves, a legjobban rajzolni szeret | Fotó: Hajdú D. András

Bodnár Béláné Ica egyedül neveli három gyerekét. Az mondja, a legkegyetlenebb életet éli, de sírni csak akkor szokott, ha egyedül van. Béci egyszer rajtakapta, és megkérdezte tőle, hogy azért szomorú-e, mert ő meg fog halni? Ekkor fogadta meg, hogy akármi is lesz, ő többet nem sír a gyerek előtt. A férje 15 éve hagyta el, azóta meg is halt. Ica a mai napig nehezen beszél erről. “Azt hittem, hogy nekünk ez a férjemmel egy életre szól, azt hittem, hogy nem fog itt hagyni, de itt hagyott. Csalódtam, azóta pedig azért nem mertem újabb kapcsolatba kezdeni, mert féltettem a gyerekeimet: ha a saját édesapjuk nem akar velük lenni, egy idegen hogyan fogadná el őket? Most meg már öreg vagyok, úgy érzem, elteltek az évek. A boldogság pedig nagyon kellene, mert az mindenkinek járna”.

Ica egyedül neveli három gyerekét | Fotó: Hajdú D. András

24 éve van otthon a fiával, korábban az ÁPÉSZ központjában volt pénztáros, de most már esélye sincs, hogy bárhová felvegyék dolgozni, Béci folyamatos felügyeletet igényel. Az államtól a kiemelt ápolási díjat kapja, valamint Béci után rokkantsági és fogyatékossági támogatást. Másik két gyereke után pedig árvasági segélyt, így összesen 180 ezer forint jut egy hónapra. Ennyiben ki is merül a támogatás, pénzügyileg biztosan, de emberileg is csak a családra és a hasonló cipőben járó szülőkre számíthat.

“Az önkormányzat nem segít rajtunk, nem érzem azt, hogy egriek vagyunk. Se gyerekvédelmi támogatás, se lakástámogatás. Tudják, hogy egyedül nevelek három gyereket, közülük egy tartósan beteg, a másik kettő gimnáziumban és főiskolán tanul, mégsem éreztem soha azt, hogy segítve, támogatva lennék” – meséli Ica. Amikor Bécinek agydaganat műtétje volt, kért segítséget az önkormányzattól. Kapott háromezer forintot, de azért annyit kellett szaladgálnia, annyi papírt beszereznie, hogy elment a kedve az egésztől.

Béci folyamatos felügyeletet igényel | Fotó: Hajdú D. András

Egy ilyen beteg gyerekkel minden sokkal nehezebb. Egy egyszerű orvosi vizsgálatot is alaposan meg kell szervezni, ki kell könyörögni, hogy időpontra mehessenek, az ugyanis ki van zárva, hogy Béci órákat várjon a rendelőben. Most például fáj a bölcsességfoga, de Ica nem tudja elvinni fogorvoshoz, Eger környékén ugyanis nem vállalja senki. A szájsebészetet és altatást javasolnak, mert Béci nem tud mozdulatlan maradni a vizsgálat alatt. Ehhez Budapestre kéne menni, ami alkalmanként tízezer forintjába kerül a családnak. A fogorvosi ellátás az egyik legkényesebb terület a sérült gyerekek esetében, gyakorlatilag nincs olyan fogorvos a szülők szerint, aki hajlandó lenne ellátni őket. Az egyik egri édesapa pedig azt mesélte: a fogorvos azt javasolta nekik, altassák el a gyereket, és húzzák ki egyszerre az összes fogát, akkor nem lesz vele többet gond.

Bécit napközben sem lehet beadni sehová. Aki nem szobatiszta, azért nem vállalják, akit pedig vállalnának, arra nem tudnak úgy figyelni, hogy a szülő nyugodtan ott tudja hagyni. Ica szerint aki 18 éves kora előtt nem kerül bentlakásos intézetbe, utána már sehol sem foglalkoznak vele. “Bezárul nekik a kör, megáll az élet a lakásban. Kirekesztettek ők is, és mi szülők is, akik be vagyunk zárva a gyerekeinkkel”.

Felsőtárkány egyik kétszintes családi házában a Gyenes házaspár 36 éve neveli súlyosan sérült fiúkat. Zolinak már hét hónapos korában olyan állapotban volt az idegrendszere, mint egy nyugdíjasé. A fiuk ugyan járt speciális iskolába, de se írni, se olvasni nem tud, egy idő után ki is vették. Gyenes Józsefné azóta ápolásin van otthon vele. “Zoli mára olyan állapotban van, hogy ki sem jön a szobájából. Pár éve elesett és csúnyán megütötte magát, ettől ijedhetett meg annyira, hogy nem mer elindulni” – mesélik a szülők, miközben elénk tolják a süteményes tálat. Ül, fekszik, alszik, tévét néz és eszik – nagyjából így telnek Zoli napjai. Három dolgot gyűlöl: ha szülei elmennek otthonról, ha fürdeni kell, és ha lakodalom van a faluban, a duda hangjától ugyanis üvölteni kezd.

Ül, fekszik, alszik, tévét néz és eszik – nagyjából így telnek Zoli napjai | Fotó: Hajdú D. András

Sehova nem járnak, a tömegközlekedés eleve kizárva, de Zoli már az autóba sem ül be, és az idős szülők egyre nehezebben tudják mozgatni a több mint száz kilós gyereket. De nem boldogult vele az a mentős sem, akit kihívtak a fiúhoz, mert egy esés után megsérült. “Azt mondta, hogy vigyem én a gyereket, mert ők nincsenek ilyenekre felkészülve” – meséli az anyukája. A kórházban meg akarták röntgenezni de a gép előtti kerek székre Zoli nem tud ráülni. “Ide többet ne jöjjenek” – ezt már egy bőrgyógyász mondta, miután Zoli anyja véletlenül nekitolta fiát a tolókocsival egy drága orvosi műszernek.

A szülők most azon is aggódnak, hogy mi lesz Zolival, ha velük valami történik. Kerestek bentlakásos otthonokat, de ahol emberi körülmények vannak, ott egy – két millió forint a beszállás. Az olcsóbb vagy ingyenes helyekről pedig sírva jöttek ki a szülők, olyan borzasztóak voltak.

Az önkormányzattól egyszer kértek segélyt, akkor azt a választ kapták, hogy van autójuk, színes tévéjük, nincsenek rászorulva. “Behúztam magam mögött az ajtót és megfogadtam, hogy többet nem megyek be” – meséli József. Azt látják, hogy sok helyen nem, hogy plusz segítséget, vagy könnyítést nem kapnak azért, amiért ilyen súlyos beteg gyereket nevelnek, de még kételkednek is bennük. Amikor az ingyenes parkolás miatt intézték a mozgássérült kártyát, ötvenedik sorszámot kapták. Zoli összehányta magát várakozás közben, a bizottság erre azt felelte, hogy ne színészkedjenek, és el is utasították a kérelmüket.

Gyenes Józsefné szerint szerencsések, mert ketten vannak, de inkább az a jellemző,

hogy az anyák egyedül maradnak | Fotó: Hajdú D. András

De ugyanígy jártak a fogyatékossági támogatással is, azt is elutasították, mert szerintük meg van a gyerek önkiszolgáló képessége. “Ezek a procedúrák megalázóak, ott kell ülnünk, várnunk órákat egy rémes állapotban levő, magatehetetlen gyerekkel. Nem mondják meg, hogy mihez milyen papír kell, még a hivatalok sem tudják, mit hol és hogyan kell intézni. Az ápolási díjra jogosultságot kétévente felül kell vizsgáltatni, miközben a gyerek papírjára rá van írva, hogy végleges az állapota. És mi még szerencsés helyzetben vagyunk, mert ketten vagyunk, de inkább az a jellemző, hogy az anyák egyedül maradnak”.

Az egyik legabszurdabb eset Zoli személyi igazolványához kapcsolódik. Mivel nem tudott aláírni, a fiút bírósági döntéssel gondnokság alá helyezték. “Pszichiáterhez vittük, aztán be Egerbe a bíróságra, ott mindenféle fura dolgot kérdeztek tőle, amikre szegény nem is tudott válaszolni, és végül a saját édesanyja lett a gondnoka”.

Barkóczi Judit, Karácsondon neveli 23 éves, súlyosan fogyatékos fiát, Mátét, és egy 16 éves ikerpárt. Judit egyedül van, a férje elhagyta, “mindig szégyellte Mátét, intézetbe akarta adni”. A kis település egyik olyan utcájában laknak, ahol nincs beton, nyakig sárban kell gázolni a házukig. Mátét csak tolókocsival lehet mozgatni, autójuk pedig nincs. De télen amúgy sem hagyják el a házat, Judit azt mesélni, hogy négy hónapja nem mozdultak ki együtt. A fiú könnyen megfázik, és ha csak egy picit is fáj a torka, már nem tudja lenyelni az ételt, és emiatt többször került kiszáradásos állapotba. Judit ezt nem meri megkockáztatni, ezért inkább otthon maradnak. De nem csak az időjárás köti őket a négy fal közé: a fiúval nehéz közösségbe járni, mert nem szobatiszta.

Mátét Karácsondon neveli egyedül édesanyja két testvérével együtt | Fotó: Hajdú D. András

Máté olyan, mint egy csecsemő:  három óránként eszik, tisztába kell tenni, és éjszaka felkelni hozzá. Csak a tejet issza meg, ételből pedig csak azt, amit tejben főz meg az édesanyja. Anyagi lehetőségeik korlátozottak, a házukat már átvette az eszközkezelő, most a döntésre várnak, hogy maradhatnak-e. Bár van két fiatalabb testvére Máténak, Judit nem igazán számíthat az éppen kamaszkorú gyerekekre. Judit azt mondja: a mostani helyezete maga a pokol. Anyagilag és emberileg is, és ezt csak az tudja, aki benne van.

Az ő estében az egyik legnagyobb gond, hogy senkire sem tudja ráhagyni Mátét, pedig fiatal még, negyven éves, szívesen elmenne bárhová dolgozni. Nincsen intézet, aki befogadná napközben, akár csak pár órára is. Korábban próbálkozott azzal, hogy beadja a környék napközi otthonába, de elutasították őket, mert Máté nem szobatiszta, és nem akarták az ott dolgozók, hogy a többi gyerek lássa, amikor tisztába kell tenni. A támogató szolgálat csak Egerben vállal munkát, Karácsondra már nem jönnek ki. A házuktól száz méterre működik egy időseket gondozó hálózat. Judit egyszer szerette volna őket megkérni, hogy pár órára menjenek át, és segítsenek a lányának, amikor mozgatni kell a bátyját, mert azt egyedül nem tudta megoldani. Judit szeretett volna napszámba menni, szüretelni, és fizetett is volna a segítségért, de nemet mondtak.

A napok csak a fiúról szólnak: egész nap a Muzsika TV megy, mert Máté azt szereti hallgatni. “Ha nagyon jó passzban van, megengedi hogy a sorozatomra kapcsoljak. Ha nincs, akkor artikulálatlanul kiabál. Ez az egyik legrosszabb érzés, amikor csak ordít, tudom, hogy rossz neki valami, de elmondani nem tudja, hogy mi”.

A cikk a TASZ Civil szervezetek fejlesztési programja és az Abcúg együttműködésében készült. A TASZ programját a Norvég Civil Támogatási Alap támogatja.

Március 16.-án az Élmény Tár Tanodában járt a buw Hungary Kft. vezetősége és munkatársai, hogy a németországi anyacég által alapított Lernen für´s Leben Alapítvány támogatását jelképesen átnyújtsák. Az alapítvány 1250 eurós adománnyal támogatja a tanodánkban zajló oktatási, fejlesztési folyamatokat.
A buw Hungary Kft. munkatársai a korábbi években is ajánlottak fel tárgyi támogatást, a tanodás gyerekeknek, folyamatos adományozó kedvük komoly elismerés a munkánk számára.
A jelképes csekkátadásnál énekkarunk énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt.

Fotó: Mudra László

Egy omladozó, víz nélküli házban él Sándor és négy gyermeke, köztük három kislány, akiket egyedül próbál nevelni. Néhány hete mindnyájukat elvitte a gyámhivatal, mert túl sokat hiányoztak az iskolából tetvesség miatt, ráadásul Sándor sem egy angyal, nem veti meg az alkoholt. Az állami gyermekotthonban viszont nagy hiányosságok vannak, a gyerekeket például nem tudják időre iskolába vinni, mert nem fér bele a munkaidőbe. Sándor közben elhatározta: új életet kezd.

Sándor havi ötezer forintért bérel egy kétszobás önkormányzati lakást Pécsen. A házban nincs vezetékes víz, a vakolat leomlott a falakról, és cserép sincs mindenhol. Első ránézésre úgy tűnik, inkább lebontani kéne, semmint felújítani. Sándor főleg alkalmi munkából él: hol festést, hol villanyszerelést, hol meg favágást vállal.

Közmunkára eddig nem szívesen ment, mert egy csoportban kellett volna dolgoznia a korábbi élettársával, aki tavaly áprilisban, tizennyolc év után hagyta magára négy közös gyerekükkel. A legfiatalabb lány ősszel kezdte az első osztályt, a legidősebb, az egyetlen fiú pedig már szakiskolás. A ház másik felében lakik Sándor nővére, aki két saját gyereke mellett próbálja segíteni őket.

Fotó: Mudra László

Februárban mindnyájukat elvitte a gyámhivatal, miután tetvesség miatt túl sokat hiányoztak az iskolából. Egy állami fenntartású befogadó otthonba kerültek, ahol a nevelők idejének nagy részét az ott lakó, idősebb gyerekek kötik le. Vannak köztük drogfüggők, pszichés betegek és egy tizenötéves kismama is.

Hagyd a holmid a padban, és gyere velünk 

Az iskolai védőnő már szeptemberben is talált tetveket a gyerekek hajában. Ilyenkor a szülő feladata, hogy kiirtsa őket, de ha három nap után sem sikerül, már az ÁNTSZ-nek kell igazolnia, hogy mehetnek iskolába.  A tetű azonban könnyen beeszi magát az ágyneműbe és a bútorokba is, így sokszor hiába kezelik a gyerekek fejét. A hiányzások és a rossz lakásviszonyok miatt októberben védelembe vették a családot, vagyis a gyerekjóléti szolgálat munkatársa kéthetente látogatta őket, és figyelte, történik-e változás.

A védőnő közben minden kedden lefújta a gyerekek fejét egy tetűirtó szerrel, ami megakadályozta a terjedést, de az apróbb serkéket nem szüntette meg. Amikor éppen sikerült leirtani őket, jártak iskolába, amikor pedig nem, otthon maradtak. Végül annyi hiányzás gyűlt össze, hogy az elsős kislány osztályfőnöke attól félt, nem fogja tudni behozni az iskolai lemaradást, ezért értesítette a családgondozót.

Sándor egyedül neveli négy gyermekét ebben a pécsi házban.

Egy hónapja mindnyájukat elvitte a gyámhivatal, azóta úgy döntött, új életet kezd.

Fotó: Mudra László

Ő még aznap kiment Sándorékhoz, ahol a gyerekeket kabátban ülve találta a fűtetlen lakásban. Február elején, krízishelyzetre hivatkozva, azonnali hatállyal kiemelték a gyerekeket a családból, és harminc napra egy befogadó otthonba küldték őket. Ez egy ideiglenes gyűjtő, ahol minden gyerek csak addig tartózkodik, amíg végleg el nem dől, hogy hazatérhetnek-e, vagy nevelőszülőkhöz kerülnek. A kiemelést nemcsak a hiányzásokkal és a tetvekkel indokolták, hanem a rossz lakásviszonyokkal, a fűtetlenséggel és Sándor alkoholproblémáival is, aki elismerte, hogy hetente háromszor iszik.

A két alsós kislányt az iskolából hozták el, minden holmijukat a padban kellett hagyniuk, nem volt náluk se ruha, se étel. Az osztály egy része végignézte, amint kikísérik őket. Sándor ekkor egyedül volt otthon, két gyámügyes közölte vele a hírt, rendőrök kíséretében. Attól féltek, rosszul fog reagálni.

Egy működési forma van: a káosz 

Tasnádi Zsófia, Az Emberség Erejével Alapítvány munkatársa jól ismeri a családot, hiszen a gyerekek évek óta járnak az alapítvány tanodájába. Mivel Zsófia éppen a befogadó otthonnal szemben lakik, még a kiemelés estéjén meglátogatta őket, hogy lássanak egy ismerős arcot, és megnyugodjanak. “A kicsik kevésbé értették, hogy mi történik velük, a nagyobbik lány pedig nagyon szomorú volt. Nem evett, sokat sírt és azt mondta, magányosnak érzi magát. A nevelők kedvesek voltak velük, de nem magyarázták el nekik, hogy miért kerültek oda, valószínűleg azért, mert nem volt idejük” – mondta Zsófia, aki szerint a gyámhivatal igazat írt az indoklásban, a kérdés csak az, hogy miért ilyen helyre viszik a családból kiszakított gyerekeket.

Tasnádi Zsófia, Az Emberség Erejével Alapítvány munkatársa | Fotó: Mudra László

“Az ágyakon nem volt lepedő, a szobákban kiselejtezett ágyak, szekrények és íróasztalok voltak, a redőny pedig rosszul működött. A gyerekek már az első este rajzokat tettek az ablakra” – mondta. Ha telt ház van, tizenketten laknak az otthonban, de éjszaka is csak egy nevelő figyel a jórészt tizenéves, problémás kamaszokra. Mivel a reggeli munkaidő csak nyolckor kezdődik, nem mindig tudják bevinni a lányokat órakezdésre. Így előfordult, hogy az intézmény dolgozói helyett Zsófia ugrott be, és ő vitte be a gyerekeket.

“Azt mondták, a gyerekek lehetőleg csak aludni járjanak az otthonba, délután inkább a tanodában foglalkozzunk velük. Egyszerűen nincs idejük, mert sokkal problémásabb gyerekek is laknak ott. Azóta én viszem őket reggelente az iskolába, és én is viszem őket haza” – mondta. Zsófia szerint négy zavart, nehéz helyzetben levő gyerek esetében egy ilyen környezet nagy károkat tud okozni.

A tizenöt éves kismama a lányok ablakán keresztül szokott beszélgetni a szeretőjével. Ott élik a társas életüket.

Zsófia szerint alapvetően nem lenne baj a fiatalabb és az idősebb gyerekek együttélése, de ehhez stabilabb keretek kellenek. Így viszont a kicsik sok rossz szokást eltanulhatnak, csak azzal, hogy hallják a káromkodást, vagy hogy cigizni látják őket. “Én is láttam már füvező fiatalokat az otthon előtt” – mondta Zsófia.

A tanoda, ahol sok nehéz helyzetű gyerekkel foglalkoznak délutánonként, köztük Sándor lányaival is.

Fotó: Mudra László

Sándor másnap ment be az otthonba, ahol korlátozás nélkül látogathatja a gyerekeket, de nem hozhatja ki őket. “A középső nagyon apás, rögtön hiányolni kezdett. Azt akarta, hogy hozzam haza” – mondta.

A tetvek megmaradnak

Miután a gyerekek beköltöztek, három napon keresztül teljes kivizsgáláson vettek részt, így továbbra sem mentek iskolába. Egy hét múlva még mindig nem engedték őket, mert az otthonban sem sikerült kiirtani a tetveket. Az iskola szociális munkása szerint meg lehetett volna oldani a gondot a tetűirtó szerrel,  szólt a nevelőknek, hogy fújják be a gyerekeket, és utána ne mossák meg a hajukat, de ez nem történt meg.

A tanodában segítenek a gyerekeknek az iskolai feladatokban | Fotó: Mudra László

A gyerekek végül még két hetet töltöttek az otthonban anélkül, hogy iskolába mentek volna, a legkisebbek pedig összesen egy hónapot hagytak ki. Ez egy elsős esetében nagy lemaradásokat okozhat, ezért a tanodában most külön mentor foglalkozik vele.

Az rendben van, hogy ki kell őket emelni, ha nincs más megoldás. De mi értelme, ha olyan helyre kerülnek, ahol nem tudnak rajtuk segíteni?

Zsófia szerint mióta a gyerekek az otthonban vannak, megváltozott a viselkedésük. “Teljes nihilben vannak, elkezdtek máshogy működni. Hiába kedvesek velük a nevelők, nem kötődnek senkihez, nagyon szeretethiányosak. A tizenkét éves lány a Facebookon szokott írni, hogy mennyire szeret. Látszik, hogy kötődésre van szükségük, ezért kapaszkodnak most ennyire” – mondta.

Nem egy angyal, de most bizonyíthat 

Sándor most keményen dolgozik, hogy visszakaphassa a gyerekeket, amiben Zsófia és az iskolai szociális munkás is segíti. Az alapítványon keresztül sikerült új bútorokat és ágyneműt szerezni, Sándor kifestette és lefertőtlenítette a szobát, és alkoholgondozóra is jár egy másik Zsófiához. Ahogy mondta, “ezek a Zsófik ilyen rendesek” .

Zsófia szerint “Sándor nem egy angyal, de most rálépett egy ígéretes útra, amit a gyámhivatal felé is bizonyítania kell”. Rendbe akarja hozni az életét, ezért a munkaügyi központnál is jelentkezett, és azt mondja, ha kell, a közmunkát is elvállalja, nem érdekli, hogy ott dolgozik a volt élettársa. Sándor a nővérével együtt most rendszeresen jár beszélgetni Zsófiához, ahogy ő nevezi, a “pszicho dokihoz”, akivel próbálják megtervezni, hogyan lehetne változtatni a mostani helyzeten.

Látszik rajta az elszántság. Minden nélkülözés ellenére azt mondom, jobban járnának a gyerekek, ha hazajutnának, mintha nevelőszülőkhöz vinnék őket. Képessé kell tennünk a folytatásra. Ez a kulcs.

Fotó: Mudra László

Az ideiglenes kiemelésről szóló határozat 30 napra szólt, ami március 2-án járt le. Azóta nincs hír arról, mi lesz a gyerekekkel. Elviekben most Sándoron múlik, hogy bizonyítani tudja-e, valóban alkalmas a gyerekek felnevelésére. Bár hivatalos értesítést még nem kaptak, néhány hete azt mondták Sándornak a gyámhivatali ügyintézők: nevelőszülőkhöz akarják adni a gyerekeket.

Az ügyben megkerestük a Pécsi Járási Gyámhivatalt is, akik személyiségi jogokra hivatkozva nem mondták el az álláspontjukat az ügyben. “A gyámhivatal az ügyben a jogszabályok betartásával, a gyermekek jogaira és érdekeire figyelemmel (Gyvt. 6-11. §) kellő körültekintéssel, szakértők, és a családdal foglalkozó szakemberek bevonásával járt és jár el” – írták.

A cikk a TASZ Civil szervezetek fejlesztési programja és az Abcúg együttműködésében készült. A TASZ programját a Norvég Civil Támogatási Alap támogatja.

A riport eredeti formájában az abcug.hu-n jelent meg 2015. március 5-én.

Szerző: Neuberger Eszter

Jószerencsét Filmszínház: mozi volt, most tanoda | Fotó: Hajdú D. András

A György-telep és a Hősök tere (ide értve a körülötte lévő utcákat is) alkotják Pécs egyik legrosszabb helyzetben lévő szegregátumát. A mélyszegénységben élő romák lakta telep sehogy sem kapcsolódik a város szövetébe. A gyerekek többsége még iskolába menet sem hagyja el a helyet, ugyanis egy általános iskola is van a környéken, gyalogosan is elérhető távolságban. Az elszigetelődés csökkentésével pedig még a telepfejlesztő programok sem foglalkoznak kiemelten. Riportunk főszereplői olyan szülők és gyerekek, akik nem fogadják el, hogy mostani helyzetükből nem lehet kitörni.

Orsós János szigorúan fogja a gyerekeket | Fotó: Hajdú D. András

Orsós János, akit a telepen Malu néven emlegetnek, feleségével, Marival neveli hét gyermeküket a György-telepen – a legkisebb 4, a legnagyobb 18 éves. Négy lányuk és három fiúk van, bár Jánosnak el kell gondolkodnia a nemek arányán. A gyerekek közül két lányának, Briginek és Hajninak aktuális most a továbbtanulás – mindketten a pécsi Gandhi Gimnáziumba jelentkeztek, ez Magyarország és Európa eddig egyetlen roma nemzetiségi középiskolája. Ha felvételt nyernek, Brigi belügyi rendészetet, Hajni pedig szociális gondozást szeretne tanulni. „Nem is tudom, hogy miért akar a Brigi rendőr lenni, olyanokat kéne bevinnie, mint én” – viccelődik János, aki a telepen működő Máltai Szeretetszolgálat főhadiszállásának karbantartója.

Brigi rendőr, Hajni szociális munkás szeretne lenni | Fotó: Hajdú D. András

Brigi és Hajni a Budai Városkapu Iskolába járnak, vagy más néven a „meszesibe” (sokáig Meszesi Általános Iskolának hívták az intézményt, a Pécs keleti szélén fekvő Meszes nevű bányászkerületben működik az ötvenes évek óta). A lányok az ottani tanodaprogram záró eseményéről fél hat közül érkeztek haza a telepre. Édesapjuk szigorúan fogja őket, este nyolc után már nem mászkálhatnának el otthonról. „Elvileg a barátommal is csak úgy lehetek kettesben, ha nálunk találkozunk” – meséli Hajni.

Fotó: Hajdú D. András

János és családja nemrég tudta meg, hogy hamarosan átköltözhetnek egy felújított önkormányzati lakásba, egyikébe azoknak az épületeknek, amelyeket a Dél-Dunántúli Operatív Program (DDOP) keretében bocsájtanak a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal együttműködésben kiválasztott családok számára. Az egykor még az uránbányászatban is dolgozó János ennek ellenére is azt mondta az Abcúgnak: azon van, hogy elköltözhessenek a telepről, amint lehet.

Egyik lánya viszont nem feltétlenül költözne el innen a középiskola elvégzése után sem.  „Az is elképzelhető, hogy a telepen szeretnék majd dolgozni, mint szociális gondozó” – magyarázza Hajni, aki az édesapja révén jobban belelát a máltaiak munkájába, innen is kapott inspirációt.

Mónira számítanak az üvegházban  | Fotó: Hajdú D. András

A 33 éves Sárközi József és felesége, a 39 éves Móni 2010-ben költöztek a György-telepre, ahol egy önkormányzati lakásban élnek 5 kisgyermekükkel, akik közül kettő iskolás, három pedig óvodás korú. József kosárfonó, de az eladott fonott áruból befolyó pénzből nem tudnának megélni, így gyakran alkalmi munkákat is vállalnia kell. Pedig Móninak is van munkája: az említett általános iskola felújított üvegházában kertészkedik közmunkában. Az itt termesztett fűszernövényekkel és zöldségekkel nem csak az iskola konyháját fogják ellátni, primőr áruként a piacra is kerül majd belőlük.

József és Móni is az általános iskola nyolc osztályát végezték el annak idején. „Rögtön munkába kellett állnunk, mert a szüleink nem tudták volna nélkülözni a keresetünket, amíg még tanulunk” – magyarázta Móni akinek három testvére közül is csak az egyik lány járhatott szakiskolába, hogy varrónő lehessen.

Móni munkájára az üvegházban hosszú távon is számítanak, viszont valószínűleg továbbra is közmunkában – amelyért csak a kisebb összegű közmunkabér jár neki, mivel semmilyen szakképzettséggel nem rendelkezik. A legalacsonyabb bérkategóriában napi nyolc órás munkavégzésnél nettó 50 632 forintot vihetne haza, viszont öt kicsi gyereke miatt Móni csak részmunkaidőben tud dolgozni.

Vanesszának és Amandának járnia kell a tanodába, hogy jobb életük legyen mint a szüleiknek| Fotó: Hajdú D. András

Móninak az a legfontosabb, hogy gyerekei jövőjét bebiztosítsa, addig nem nyugszik, míg a lányai el nem jutnak legalább a középiskoláig. Ezért ragaszkodik hozzá, hogy két iskolás lánya: a második osztályos Vanessza és a harmadikos Amanda iskola és napközi után minden nap már járjanak abba a tanodába, amelyet a telepen működő Khetanipe a Romák Összefogásáért Egyesület működtet kicsivel több mint fél éve.

A tanoda egy közösségi házban működik, a „moziban”- ahogy a régen Jószerencsét Filmszínház névre hallgató közösségi házat emlegetik a telepen. A lányok a telepi Néri Szent Fülöp Katolikus Általános Iskolába járnak, épp a közösségi házzal szemben. Itt tanul a tanodába járó közel 70 gyerek többsége.

A tanoda egyik munkatársa egy pécsi iskolában is tanít, az óraadó szaktanárok többsége BA vagy MA szinten hallgató egyetemista, de a Wlislocki Henrik Szakkollégium önkénteseinek segítségére is számíthatnak. A tanárok nem a lecke megírásában segítenek, hanem azokon a területeken fejlesztik a gyerekeket, amikben gyengébbek, vagy lemaradtak. Móni nagyobbik lánya, Amanda például édesanyja szerint itt, a tanodában tanult meg rendesen olvasni.

„Azok a szülők, akik a tanodába járatják a gyerekeiket egyszerűen azt akarják, hogy nekik több lehetőségük legyen egy jobb életre, mint a szüleiknek volt” –mondta.

Anita egyszer elköltözött a telepről, de visszajött | Fotó: Hajdú D. András

Akad a György-telepen olyan is, aki felnőttként önszántából költözött vissza ide – pontosan abba a házba, ahol 17 éves koráig nevelkedett. A 28 éves Orsós Anita, aki két gyermek édesanyja, 7 éves kislánya a Néri Szent Fülöpben első osztályos – azok a tanárnők tanítják, akik egykor édesanyját is. Anita a szombathelyi főiskolán szerzett szülésznői diplomát, és ezzel a telepen az egyetlen, akinek felsőfokú végzettsége van. „Azért jöttem vissza, mert ide születtem, boldog gyerekkorom volt itt, és szeretnék segíteni azoknak, akik gyakorlatilag felneveltek” – magyarázta Anita, miért döntött úgy a főiskola után, hogy bérbe veszi a szülői házat, ahonnan időközben az őt addigra már egyedül nevelő édesanyjával el kellett költözniük a telep túloldalára – az önkormányzat lakáscserét ajánlott fel az ingatlan rossz állapota miatt.

Anita most a telepen működő Máltánál szociális segítő, de tudása és a telephez való kötődése miatt az itteniek mindenféle egészségügyi kérdésekben is először hozzá fordulnak. „Egyszer kuruzslásért úgyis börtönbe kerülök” – viccelődik.

Fotó: Hajdú D. András

Anita úgy emlékszik vissza, hogy tanulmányai során soha nem korlátozta bármiben az, hogy honnan jött. „Soha nem éreztem hátrányban magam azért, mert telepi gyerek voltam” – magyarázta. Arra viszont emlékszik általános iskolás korából, hogy szégyellte magát amiatt, hogy náluk nem volt otthon fürdőszoba. „De azt meg egyszerűen megoldottam: rajzoltam magamnak!” – mondta nevetve. „Édesanyám hat osztályt végzett el az iskolából, még írni-olvasni sem tudott rendesen, a szüleim mégis támogattak minden őrült tervemben”.

Imi nem akarja a szülei példáját követni | Fotó: Hajdú D. András

A 15 éves Imi Anita szomszédja tehetséges zenész – gitáron játszik, és ha minden jól megy, most kaphatja meg a Snétberger ösztöndíjat. Holnap (azaz riportunk másnapján) utazik Kaposvárra, az ösztöndíj meghallgatásra: a fiatal roma zenei tehetségeknek szóló Snétberger Ferenc ösztöndíj 12 hetes tehetséggondozó programjába való bekerülés, és vele együtt számos fellépési lehetőség a tét. Imi a Khetanipe Egyesület hangszeres oktatási programjára is jár, melyet szintén egy telepen élő, 13 hangszeren játszó férfi tart.

Imi a Néri Szent Fülöpben tanul, és ő is most áll továbbtanulás előtt: ő is a Gandhiba menne, szintén belügyi rendészet szakirányra – a rendőri pálya érdekli, de tisztában van vele, hogy számára egyértelműen a zenélés jelenti a kitörési lehetőséget. „Nem szeretném a szüleim példáját követni” – mondja a fiú, majd hozzáteszi: a meghallgatásra is inkább az iskola igazgatója kíséri majd el édesapja helyett. Imi mögött nincs meg az a támogató családi háttér, ami Anitának volt, 53 éves édesapjával egyedül él – ő egész mostanáig munkanélküli volt -, édesanyja pedig jelenleg börtönbüntetését tölti.

A család helyett Imi a barátoktól kapja a legtöbb támogatást. Ők is idősebbek nála, főleg huszonévesek, „akik nem csinálnak annyi hülyeséget” – mondja Imi. „Persze nem azért nem barátkozom kortársakkal, mert lenézem őket,vagy valami, hanem mert a legtöbbjük 14-15 éves kora körül feladja a küzdelmet” – teszi hozzá. Imi és egyik tamburás barátja szabadidejükben egymás hangszerén gyakorolnak játszani. Most azt tervezik, hogy a zenéléssel megpróbálnak egy kis pénzt keresni – mivel Imi családjában szinte mindenki zenész, kezdetnek bálokon, lagzikon játszanának.

A riport elkészítésében közreműködött a pécsi Khetanipe Romák Összefogásáért Egyesület, akik 2012 óta aktívak a György-telepen és a Hősök terén – jelenleg a „Lakhatási integrációt erősítő település-rehabilitáció a Hősök terén” című program megvalósításában vesznek részt: klubokat, tanodát, munkaerő-piaci tanácsadást működtetnek.  A projekt az önkormányzattal és a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal konzorciumi partnerségben zajlik – 2014. augusztus és 2015. június között. Laboda Georgina, a Khetanipe kulturális projektjeinek koordinátora az Abcúgnak elmondta: a júniusban záruló projekt folytatásának költségeit – a koordinátorok fizetésére, infrastrukturális és eszközkiadásokra – jelenleg még nincs forrásuk, de eszükbe se jutott, hogy a Hősök terei munkájukat befejezzék a pályázat lefutása után. Folyamatosan dolgoznak a lehetséges források felkutatásán.

A cikk a TASZ Civil szervezetek fejlesztési programja és az Abcúg együttműködésében készült. A TASZ programját a Norvég Civil Támogatási Alap támogatja.

„Vigyék el inkább az enyémeket, legalább ott jobb lesz nekik!” – mondta egyszer nekem sok évvel ezelőtt egy nagyon rossz körülmények között élő asszony. Most a napjainkban éltem át először testközelből, családból való kiemelést. Akkor sokat gondolkoztam az asszony mondatán. Most még inkább. Tasnádi Zsófia írása

Két hete, az egyik családból kiemeltek négy Gyermeket. Az egyik kiváltó ok az volt, hogy hosszabb ideje nem jártak iskolába fejtetvesség miatt.

Azonnal bekerültek az egyik átmeneti otthonba. Kaptak tiszta ruhát, meg lettek fürdetve és etetve. Az alsós Gyerekeket az iskolából vitték el, az egyik idősebb Lányt a tanodánkból, ahova a gyámügyesek nem mertek bejönni, mert a szülők az ajtó előtt álltak. A Gyerekek semmilyen holmijukat nem vihették magukkal, az iskolatáskájukat is a suliban kellett hagyniuk. Az iskola egy része végignézte a nem túl szívderítő jelenetet.

Én abban a helyzetben vagyok, hogy pont az átmeneti otthonnal szemben lakom, ezért már az első este átmentem a lányokhoz, hogy lássanak egy ismerős arcot és kicsit megnyugodjanak, beszélgessek velük a helyzetről és arról, hogy értik-e miért történik most velük. A Kicsik kevésbé értették az eseményeket, nekik új volt minden és úgy tűnt jól érzik magukat az új helyen. A nagyobbik Lány nagyon el volt kenődve, nem evett, sokat sírt és azt mondta, hogy nagyon magányosnak érzi magát. Mindenki kedves volt velük bent és engem is örömmel fogadtak a nevelők is. Viszont nem nagyon beszélgetett velük senki arról, hogy miért történik ez velük. Nem volt idő. Az otthon majdnem tele van (12 fő a maximális befogadó kapacitása, most 11 gyerek van az intézményben), és a nap nagy részében – főleg éjszaka – egy nevelő van a gyerekekkel. A környezet nem különösebben felemelő. Lepedő éppen nem volt az ágyakon – gondolom gyorsan fogyó eszköz ez –, plédekkel voltak helyettesítve. A szoba bútorzatát valahonnan kiselejtezett ágyak, szekrények és egy íróasztal alkotják. A falra – minden koncepció nélkül – állatok vannak felfestve. A redőny rosszul működik. A Gyerekek rajzokat tettek az ablakra már az első este után. A közösség helyiségben nem láttam a falra kifüggesztve szabályzatot.

Már itt felmerül egy nagyon fontos kérdés. A jelenleg hatályos szabályok szerint ma, Magyarországon a családból kiemelt gyerekeket nevelőszülőknél vagy lakásotthonok különböző formáiban helyezik el. A 12 év alatti gyermekeket elvileg nevelőszülőkhöz kellene, hogy kerüljenek. Esetünkben krízishelyzet miatt, azonnali hatállyal emelték ki a Gyerekeket. Ilyenkor egy átmeneti (befogadó) otthonba kerülnek, ami igazi gyűjtőhely. Vannak itt szerhasználó és szökésben lévők fiatalok is. Mindenki csak addig tartózkodik itt, amíg végleges nevelési helyükre nem kerülnek vagy esetleg visszatérnek a családjukba. Ezekre a helyekre valószínűleg, általában idősebb gyerekek kerülnek be. Nincs különösebben kialakított napirend, a káosz a meghatározó működési forma. Egy-egy ember van egy-egy napszakra beosztva, és egy ember van arra is, hogy minden ügyes-bajos dolgot elintézzen, szállítsa a gyerekeket: vizsgálatokra, iskolába, szakértőkhöz, orvoshoz, stb. Egy ember. Ha beteg lesz… Ennyire van keret. Véletlenül sem szeretném az otthon dolgozóinak munkáját becsmérelni, mert látom a küzdelmüket és azt, hogy mennyire hálásak a tőlünk érkező segítségért. Borzasztó keretek vannak számukra biztosítva központilag.

A kérdés tehát, ami már itt felmerült bennem; biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely négy rémült, zavarodott Gyermek számára? Főleg, hogy a legfiatalabb hét éves, a nála eggyel idősebb kilenc esztendős.

A nevelők mondták, hogy a papírok és a vizsgálatok miatt azon a héten már nem mennek a Gyerekek iskolába, ez az eljárási rend. Ez kedden történt. Nagyon örültek, amikor kértem, hogy én viszont időnként hadd vigyem el őket a tanodánkba, hogy addig se szakadjanak ki teljesen a megszokott környezetükből. Elmondták, hogy nagyon kevesen vannak nevelők sok gyerekre és sajnos nem igazán tudnak elfoglaltságot biztosítani az otthonban lévőknek. Elég sok most bent a szerhasználó, deviáns gyerek is. Ezek miatt örülnének, ha a kisebbek szinte csak aludni járnának ide. A Gyerekek utaztatásáról is beszéltünk. Elmondták, hogy a reggeli utaztatást igyekeznek megoldani, de lehet, hogy csak késve fognak az iskolába beérni. Viszont a tanodából záráskor már sajnos nem tudják elhozni a Gyerekeket csak előbb, az iskolából, mivel koraeste már csak egy nevelő van az intézményben, akinek sok más dolga is van. Én vállaltam, hogy tanoda után hazaviszem a gyerekeket, hiszen úgyis ott lakom. Nagyon hálásak voltak érte. Megállapodtunk, hogy következő héttől ezt a rendszert fogjuk alkalmazni. Az iskolával is egyeztettek ez ügyben, úgy tűnt remek megoldást találtunk.

Hétfőn azonban felhívtak az otthonból, hogy nem mennek a héten a Gyerekek iskolába, mivel még mindig fennáll a fejtetvesség. Az iskola szociális munkása erről tőlem szerzett tudomást. Az iskola időközben talált átmeneti megoldást a folyamatosan, többeknél fennálló tetűproblémára; a védőnő minden héten lefújja a legproblémásabb gyerekek fejét Pedexxel és kiállít egy igazolást arról, hogy így egy hétig védettek s járhatnak iskolába. Ezzel a konkrétummal és azzal kifejezett kéréssel, hogy jöjjenek a gyerekek iskolába, hívta fel a szociális munkás az otthont, ahol a legtöbben nem tudtak érdembe nyilatkozni a kérdésben. Végül az intézményvezetővel is tudott beszélni, aki kijelentette, ÁNTSZ-es papír nélkül nem mehetnek suliba a gyerekek.

Eltelt a hét, a Gyerekek napjuk nagy részét a facebook előtt töltötték. A testvérek közül még a nagyfiú sem jár iskolába, pedig neki rövid a haja és azt mondja, hogy ő nem tetves. Vele is folyamatos probléma volt, amíg még otthon lakott, hogy nem járt a szakiskolába. A két Kisebb lány mindennel együtt egy hónapja nem vett részt tanórákon. Két hét telt el aközött, hogy bekerültek az otthonba és aközött, hogy újra elkezdtek iskolába járni. Pont annyi, amennyit otthon töltöttek tetvesen. A Legkisebb lány még a múlt héten sem volt, mert köhögött. A társpedagógus minden igyekezete ellenére nem nagyon tudott vele a héten tanulni, pedig ebben igyekeztünk összedolgozni. Ezért mi elvittük őt a tanodába, hogy ott haladjunk legalább a tananyaggal, amit előre leegyezettünk a tanító nénivel. De mi van azokkal, akik után nem megyünk mi? Megbukik, ha egy ilyen helyzet áll elő az életében?

Nem a nevelőket vagy az intézmény vezetőt szeretném pellengére állítani ebben a cikkben, csupán a kérdést feltenni, hogy mi változik tartósan ezeknek a gyerekeknek az életében így? Valóban megvédi őket a gyermekvédelem? Mitől védi meg őket a gyermekvédelem? A szüleiktől? A szüleik is állami gondoskodásban nőttek fel és nem sikerült elsajátítaniuk azokat a kereteket, kialakítani azokat az érzelmi kapcsolatokat, amelyekkel később sikeres családalapítók és fenntartók lehettek volna. Ingáztak egyik intézményből a másikba és közben nem volt, aki szeresse őket. Ők nagyon szeretni szeretnék a gyerekeiket, mindent megadni nekik és jobb életet biztosítani nekik, de azt nem tudják, hogy pontosan az milyen is és, hogy hogyan tegyék mindezt. Soha senki nem mutatta meg nekik.

Vajon ez a sors vár az ő gyerekeikre is?

Az interneten, az otthon feladatainál feltüntetik többek között; „beutalt gyermek tankötelezettsége teljesítési lehetőségének biztosítása (elsősorban az Átmeneti Otthonon belül, tanulmányi év elvesztésének elkerülésére.)”

Az iskolatáskák, a gyerekek tanszereivel nem tudom, hogy mikor érték volna utol a gyerekeket az otthonban, ha mi nem megyünk át érte és visszük el. A gyerekek tanárait szintén mi kérdeztük meg, hogy miket kell bepótolni és gyakorolni a gyerekekkel. Mondogatják a gyerekek, hogy szoktak tanulni valamelyik nevelővel, csak azt nem értem, hogy honnan tudták, hogy mit kell pontosan tanulni velük. Múlt héten még értesített minket az otthon, hogy nem mennek a gyerekek iskolába. Most nem. Sőt az iskolát sem. Nem hiszek benne, hogy valós életminőségbeli változás történhet ezeknél a gyerekeknél, ha nincs hatékony kommunikáció a szociális és oktatási szféra szereplői között. Márpedig azt látjuk, hogy hiába van protokolláris szinten létrehozva egy jelzőrendszer, a pedagógusok nem ismerik a gyermekvédelmi hátteret (melyik problémával, kihez kell fordulni), eszközöket (milyen körülmények közé kerül az a gyerek, akit kiemelnek a családból) és folyamatokat  (hogyan is zajlik pontosan egy családból történő kiemelés). A gyermekvédelemben pedig nem igazán van igény arra, hogy a beutalt gyermek a lehető legoptimálisabb mértékben érvényesíthesse az oktatáshoz való jogát.

Nem elegendő egy bekerülő gyermek esetében csak a látszati, felületi problémák kezelése: higiénia, élelmezés.

Mivel a társ pedagógus, akinek a feladat a gyerekek iskolába szállítása, munkaideje csak nyolckor kezdődik, a kisebb Lányok csak a második órára fognak beérni az iskolába. És ez még a jobbik eset. Gyakran fordul elő, hogy az átmeneti otthonokba bekerülő fiatalok egészen addig nem járnak iskolába – magántanulói státuszba kerülnek -, ameddig a végleges elhelyezés meg nem történik. Akkorra pedig már súlyos szocializációs és tanulási nehézségekkel küzdenek. Esetünkben a hétéves kislány nagyon súlyos lemaradásokkal küzd. Most kellene elsajátítania az írás, olvasás és számolás alapjait, de két hét alatt az otthon munkatársai még nem vették fel a tananyag miatt a kapcsolatot az iskolával.

Vajon az a gyermekek érdekeit szolgálja, ha egyamúgy is labilis időszakban a gyerekeket kiszakítják a megszokott környezetükből és attól a jogtól is megfosztják őket, hogy egy integrált közegben tanulhassanak, kortársaikkal együtt? Mert, ha magántanulóvá vállnak esetleg arra az időre, amíg az elhelyezés megtörténik, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy értékes tanulási és szocializációs lehetőségektől esnek el.

Valami nagyon rosszul működik a gyermekvédelemben. A munkatársak nagy részben túlterheltek, alulfizetettek és nem kapnak megfelelő képzési és szupervíziós lehetőségeket. A szakellátásban működő állami gondoskodást végző intézményeknek, központilag megszabott tárgyi és anyagi lehetőségei szűkösek. Valós és hatékony pedagógia-nevelési rendszer pedig egyáltalán nincsen kiépítve az átmeneti otthonokban, de azt gondolom, hogy még a lakásotthonok nagy részében sem.

A változáshoz valószínűleg rendszerszintű átalakításra, szemléletváltásra lenne szükség és arra, hogy az állam jobb feltételeket teremtsen ennek a szférának.

Szerinted Magyarországon lesz olyan, hogy a szociális szférában dolgozni kiváltság lesz? Mert amúgy egy gyönyörű szakma…

A szerző a pécsi Az emberség erejével Alapítvány munkatársa. A cikk eredeti formájában itt jelent meg két részletben.

A Faág Baráti Kör Egyesület 16 éves Veres Rebije rendesen letaglózta a közönséget a
könyörtelenül őszinte és lényegre törő versével, amelyet az idei első pécsi Sopianae Slam
Poetry Klub versenyén adott elő. A verseny a „Nekem nem mindegy” program országos
kampány, rendezvénysorozat és online irodalmi verseny keretein belül a  középiskolás
korosztályt célozza meg, hogy gondolkodásra, sőt írásra ösztönözze őket. A 2. helyezést elért
Veres Rebi a "Ne szólj szám, nem fáj fejem" téma szellemében ellentmondást nem tűrően
világított rá a mai magyarországi vélemény-nyilvánítás és szólásszabadság helyzettel
kapcsolatos legégetőbb problémákra.

„Elmondom én középszerűnek, mi a nagyság.

Egyenlőség tesó meg a szólásszabadság!

Hogy mennyit beszélsz, nem, de hogy mit mondasz az mérvadó.

Csak nehogy túl jól érvelj, mert lesz még itt érv adó.”

A Társadalmi Megújulás Operatív Program „Az önkéntesség elterjesztése” keretein belül a Halmozottan Sérültek Heves Megyei Szülőszövetsége egyesületnek célja az önkéntesek megtalálása és bevonása. Továbbá a felnőtt lakosság önkéntességre való hajlandóságának növelése, az önkéntes tevékenység általános társadalmi megbecsültségének emelése és ezzel együtt az önkéntesség helyi/térségi szintű népszerűsítése. Kiemelt célja az önkéntesség hasznosságának bemutatása és önkéntesek bevonása a társadalom és az egyén közös érdekeinek kielégítésére irányuló közcélú feladatok ellátásába, konkrét önkéntes programok megvalósításán keresztül. Ennek keretében a Szülőszövetség több partnerrel, például: a Heves megyei középiskolákkal, munkahelyi közösségekkel és a Munkaügyi Központtal létrejött egy olyan megállapodás mely a résztvevők javát szolgálja. 

A Szülőszövetség célja:

Heves megyei hátrányos helyzetű családok számára önkéntes segítők biztosítása. (Az egyesülethez tartózó családok többsége egyszülős, leggyakrabban anyuka, akik számos területen várják a segítséget.) A célcsoport tagjai, az érintett családtagok, az ellátó intézmények és a segítők számára olyan kezdeményezések beindítása, melyek csökkentik a társadalmi hátrányokat, új esélyeket teremtenek és hozzájárulnak az érintettek életminőségének javításához. Az egyesület a szükséges feltételeket biztosítja az önkéntesek toborzása, felkészítése, tevékenységük folyamatos támogatása érdekében és lehetőséget biztosít az önkéntesek részére utazási költségtérítésre is.

A családoknál végezhető önkéntes tevékenységek közül néhány: 

- személyes beszélgetés és közösségi portálokon való kapcsolattartás
- az egyesület rendezvényein való részvétel és a rendezvényen    való segítés
- séta a sérült személlyel esetleg hozzátartozóval
- segítés a háztartásban, például: bevásárlás, gyermekfelügyelet, adományok gyűjtése, tárolása és szállítása, tüzelőfavágás, stb.
- gyermekek fejlesztése, masszírozás
- szabadidős programok
- hivatalos ügyek intézésében való közreműködés


Az egyesületnél végezhető önkéntes tevékenységek:

  - érintett családok felkutatása, részükre tájékoztató anyagok eljuttatása
  - rendezvényeken való közreműködés
  - adminisztrációs és irodai feladatokban közreműködés
  - SZJA 1 % kampány
  - marketing tevékenység
  - közösségi oldalakon való megjelenés erősítése

A pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak élete örök körforgás az intézményrendszer, a gyógyszerek és az otthon között, kitörni ebből csak nagyon keveseknek sikerül. Az őrültektől mindenki fél, legszívesebben nem is látnánk őket, a börtönszerű elzárás pedig remekül teljesíti ezt a társadalmi elvárást. A témáról egy fiatal szociológus készít kutatást. A riport eredeti formájában az abcug.hu-n jelent meg 2015. február 19-én.

Az őrültekről és a társadalomban elfoglalt helyükről készít kutatást az MTA Szociológiai Intézetének fiatal munkatársa, Légmán Anna. “Az őrültek helye a 21. századi magyar társadalomban” című munkájában a kutató főleg arra szeretne választ kapni, hogyan jelennek meg a közösségen belül azok, akiket pszichiátriai betegnek diagnosztizálnak, és milyen hatással van az életükre a beteggé nyilvánítás.

Manapság a nyugati társadalmakban az őrület egyrészt betegség, másrészt deviancia is. “Ha valakit őrültnek bélyegeznek, azzal nagyon nehéz mit kezdeni, hiszen van egy erős társadalmi kényszer és nyomás, hogy te márpedig pszichiátriai beteg vagy” – mondja Anna, aki azt tapasztalja, hogy a pszichiátriai betegek megítélése általánosan nagyon negatív. “Ez a szerep egy csomó minden alól felment: nincsenek kötelességek, nem kell, sok esetben nem is lehet munkát vállalnom, nem kell családot alapítanom, rólam gondoskodnak, mert beteg vagyok, közben meg gyakorlatilag nincs életed, nincsenek alapvető jogaid. Hogy lehet így élni, hogy valakik neked kívülről megmondják, hogy te ez vagy?”.

Akit pszichiátriai betegként diagnosztizálnak, annak az élete egy állandó körforgássá válik, amiből kitörni szinte lehetetlen. Ráadásul a diagnózis felállítása a legtöbb esetben egészen fiatal korban, az iskolás évek vége felé megtörténik. Az úgynevezett forgóajtós rendszer a hatvanas évektől működik Magyarországon, a lényege annyi, hogy rendszeres időközönként bekerül az illető a pszichiátriára, megkapja a gyógyszeradagját, kiengedik, majd amikor újra rosszabbul lesz, visszakerül. Az intézményrendszert folyamatosan bővítik, hogy legyen elég hely, hiszen a mai felfogás szerint ez az egyetlen megoldás: ön- és közveszélyes emberekről van szó, akiket el kell zárni. A rendszerből kitörést tovább nehezíti, hogy munkát találni csak keveseknek sikerül, a többséget egyből rokkanttá nyilvánítják, és akkor jó esetben csak a védett munkahelyek maradnak számukra.

A jelenlegi intézmények az elzárásra épülnek, beteljesítik azt a társadalmi igényt, hogy csak ezekkel az emberekkel ne kelljen érintkeznünk, mert ők olyan zavaróak – mondja Anna. Szerinte egy betegek gyógyításával foglalkozó intézményrendszernek arról kéne szólnia, hogy a beteg hogyan tudna kikerülni onnan, de a pszichiátriai ellátórendszer inkább bent tart. Ma Magyarországon az az elv: oké, gondoskodunk róluk, csak kint az emberek között, a közösségben ne legyenek. Pedig Anna szerint erre nagy szükség lenne.

Erre egy kiváló módszer lehet olyan házak működtetése, ahol a segítők és a zavaró, zavart állapotban lévők akár gyógyszerek nélkül együtt tudnak élni. “Az elv az lenne, hogy gyere be, és őrülj meg. Menj végig azon, amin végig kell menned, anélkül, hogy mi feleslegesen beavatkoznánk”. Egy, a pszichiátria alternatíváját kínáló Menedék ház a Soteria Menedék program keretében Magyarországon is létezett másfél évig, és a jövőben is terveznek krízisbe került emberek számára házakat.

Fontos lenne az is, hogy a nagy bentlakásos intézmények helyett kisebb lakóotthonokban helyezzék el őket, mert így rá lenne kényszerítve a település közössége, és maga az érintett is a találkozásra. A lakók ugyanis kijárnának a boltba, az utcára, itt élnének közöttünk.

A kitagolás hasznos dolog, a lényege annyi, hogy valódi lakóotthonokat hoznak létre, védett lakhatást biztosítanak az elzárt, nagy intézmények helyett. Anna szerint azonban félő, hogy Magyarországon nem fogja az eredeti célját megvalósítani ez a terv: mini intézmények lesznek, ahol a mentalitás ugyanaz marad. Ha a nagy intézményre, és az ott dolgozókra lesz bízva a kitagolás, addig minden marad ugyanúgy, csak kisebben.

Még a szocializmus idején kezdődött a betegnek diagnosztizált emberek láthatatlanná tétele. Anna szerint nagyon rossz hatással jár az ő megítélésükre, hogy a médiában az egyetlen mód, ahogyan meg tudnak jelenni: az a pszichopata, ön- és közveszélyes őrült. Ezért is van az, hogy ha a körúton szembejön egy furcsán viselkedő ember, akkor egyből félni kezdünk.

“Ha lennének személyes kapcsolatok és közvetlen érintkezések, és nem csak távolról látnánk őket az utcán vagy a médiában, akkor ez változhatna” – mondja. Szerinte a láthatatlanságukra az egyik legjobb példa az a pár éve történt kiskunhalasi eset, amikor kiderült, hogy a pszichiátria néhány dolgozója évek óta bántalmazta és molesztálta a betegeket. A vizsgálatok alatt megkérdezték a betegnek diagnosztizáltakat is, hozzátéve, hogy ennek semmilyen hatása nem lehet az ügy menetére, hiszen ők pszichiátriai betegek, akik nem képesek a valós események elbeszélésére, a bíróságon szavahihetőségük, tanúképességük megkérdőjelezhető. “Nekik egész egyszerűen a mai felfogás szerint nincs hangjuk, mert amit mondanak, arra úgysem lehet adni, a betegség beszél belőlük” – mondja a kutató.

Anna már az egyetemen is részt vett hasonló kutatásban, az akkor még működő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) végeztek narratív életinterjús kutatásokat. “Egészen addig én sem találkoztam pszichiátriai betegnek diagnosztizált emberrel, és bizony volt bennem egy félsz, hogy mi lesz majd, ha bemegyek közéjük” – meséli. Az interjúztatás furcsa élmény volt, mert “a Lipót egy nagyon nyomasztó hely volt, én pedig nem értettem, hogy miért vannak ezek az emberek oda bezárva. Volt egy olyan érzésem, hogy erre nem is lenne szükség. Persze furcsán viselkedtek, furcsa dolgokat mondtak, de azt soha nem éreztem, hogy veszélyesek lennének. Ekkor kezdett el szívügyemmé válni ez a téma”. Fontos előrelépésnek tartja, hogy társadalomkutatóként foglalkozhat ezzel a témával, sokáig ugyanis ez kizárólag a pszichiátria fenségterülete volt, csak  az orvosi megközelítés volt mérvadó.

Körülbelül 60 ember gyűlt össze február 4-én a Kazinczy utcai Kazimír bisztró felső emeletén, hogy részt vegyen azon a felolvasóesten, ahol pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak életúttörténeteiből hallhattunk részleteket. Az estet a szervezők nemes egyszerűséggel „A lélek altatása - felolvasóest az őrületről” címmel illették.

Az est Peredy Márti és Légmán Anna szervezésében - a Soteria Menedék Program és az Akut Alapítvány közreműködésével született meg, ahol három, korábban pszichiátriai osztályokat megjárt ember élettörténetébe nyerhettünk bepillantást. Az este folyamán olyan kérdések kerültek elő, pl. mit jelent egy kívülről ránk ruházott címke (bolond/őrült/elmebeteg/pszichiátriai eset), hogyan néz ki egy zárt osztály, mik az alapvető problémák a társadalmi hozzáállással és a betegellátással, s vajon tényleg a gyógyszeres kezelés-e a legjobb megoldás? Ezúttal végre az érintettek – és nem az intézmények – szemszögéből közelítettük meg a témát.

Mindhárom személyes történetben hasonló motívumok rajzolódtak ki; többek között gyermekkori traumatikus élmények, megoldatlan családi viszonyok befolyásolták a későbbi életükben a munkához való kapcsolatukat, a társas érintkezéseiket. A szövegek olyan belső világokba engedtek betekintést, amelyben a számtalan megválaszolatlan kérdés, zavar és meg nem értettség a külvilág figyelmen kívül hagyását eredményezte. Az este folyamán az is kiderült, hogy a külvilágnak és a zárt osztálynak is megvan a maga szabadsága és a maga börtöne.

A fotókat Krámli András készítette.

Az este rávilágított arra az igazságtalan és téves gondolkodásmódra is, amit a társadalom produkál a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltakkal szemben és rámutatott a rendszer hibáira. (Hogy inkább ki – és bezárjuk ezeket az embereket, mert félünk tőlük, s ezzel a változás esélyét tagadjuk meg tőlük.) Ahogy egy maga is érintett emberi jogi aktivista írja: ha valakit pszichiátriai betegnek minősítenek, az gyakorlatilag az embernek minősítésnél kevesebbet jelent, s ha valaki ezt a diagnózist kapja, annak az életét egy befejezett könyvnek tekintik, láthatatlanná válik a társadalom számára.

Miközben az Egészségügyi Világszervezet legutóbbi statisztikái szerint, minden 4 emberből 1 hajlamos hasonló tüneteket produkálni – csak van, akinek az élete szerencsésebben alakul, családi, baráti segítséggel fel tudják dolgozni a megrázó élményeket, így nem ők indulnak el azon a bizonyos lejtőn, ami végül a zárt osztályig vezet. Pedig bárki érintetté válhat - az este során többször előkerült a kérdés: hol húzódik a határ a normalitás és az abnormalitás között?

A pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak ellátásával a legnagyobb probléma, hogy a mai napig a medikális hegemónia jellemzi a rendszert. Nem ritka az olyan történet, hogy az orvosok nem ismerik a saját betegüket, talán ha ismernék, másképp diagnosztizálnák őket. Ahogy az érintettek belülről látják a helyzetüket: teletömik őket gyógyszerekkel, így esélyük sincs, hogy szembenézzenek a belső problémáikkal és legyen idejük megoldani azokat. Ehelyett azt sulykolják beléjük, csak a gyógyszeres megoldás létezik. Amitől elhalkul a belső világuk és megkezdődik a lélek altatása. „Formailag együtt kell működni a pszichiáterekkel, mert úgy kevésbé durva veled a rendszer.”- hangzott el az egyik történetben.

A felolvasók és a szervezők az este végén személyesen is válaszoltak a jelenlévők kérdéseire, az egyik érintett például elmondta, hogy ő többször megpróbálta elkerülni a gyógyszeres kezelést, külön kérte, hogy hagyjanak neki egy kis időt tisztán eltölteni, de az első – gyógyszerektől jelentkező – elvonási tünetek után rögtön egy még erősebb adagot kapott. A saját szavaival elmondva „kicsit kikukucskálhattam a belső világomból (..) aztán megint kezdődött a lélek altatása”.

A felolvasóest tökéletesen megmutatta, hogy mi a probléma a pszichiátriai kezelési módszerekkel és a társadalmi hozzáállással, hogy mennyivel többet segítene a pszichoterápia, önsegítő csoportok, illetve közösségek, ahol segítséget kapnának az érintettek a lelki problémáik megoldásához, a gyógyszeres elnyomás helyett.

A szervezők említették, hogy több ilyen estet is rendeznének a jövőben, mi izgatottan várjuk, és nagyon reméljük, hogy még jó pár ilyenre sor kerül! Rendkívül nagy szükség van ilyen típusú kezdeményezésekre, hogy az érintettek - s bárki érintetté válhat -, megoszthassák a történeteiket és ezzel felhívhassák a figyelmet arra, hogy sok esetben milyen önrendelkezési, betegjogi igazságtalanság éri az embereket, a személyes történteken keresztül beleláthatunk a világukba, azonosulhatunk velük.

A TASZ-nak is volt hasonló kezdeményezése a témában: „Hullámvasút- egy kicsit skizo fiú naplója” címmel. A szókimondó napló bejegyzéseket „író" Bálint egy anti-stigma kampány fiktív karaktere, akinek netes naplója hasonló betegséggel küzdő emberek élettörténetei alapján állt össze. A kampány célja a mentális betegségekkel szembeni előítéletek lerombolása volt. A kampány már csak azért is fontos, mert a TASZ sajtóközleménye szerint Magyarországon több mint egymillió ember él mentális problémákkal, a legtöbben krónikus depressziótól szenvednek.

Klikk ide, ha még többet szeretne olvasni a felolvasóestről!