Az emberség erejével Alapítvány együttműködésben több pécsi oktatási intézménnyel egyedülálló kísérletbe kezdett, mely során a diákok, a Nemzeti Alaptanterv elvárásaihoz igazodva, ám rendhagyó formában tanulhatnak a társadalom működéséről. A kezdeményezést a Norvég Civil Alapprogram támogatja.

A 2015. április 1. és 2016. április 30. között megvalósuló oktatási modell-kísérletet címe “Az emberi jogi nevelés integrálása a közoktatásba”, lényege, hogy a Nemzeti Alaptanterv elvárásaihoz és a Kerettantervek felépítéséhez igazodva, emberi jogi nevelési programok kerüljenek kidolgozásra és megvalósításra Pécsett, különféle oktatási intézményekben.
A program célja, hogy megmutassa, az esélyegyenlőség, a társadalmi befogadás és az aktív állampolgárság témái jelenleg is megtalálhatóak különféle tantárgyi egységekben, másrészt, hogy az ezen tantárgyakat tanító pedagógusok számára szakmai segítséget nyújtson, kidolgozott tematikával, óravázlatokkal és a megvalósítás során szerzett tapasztalatok megfogalmazásával.
Jelenleg, párhuzamosan két emberi jogi nevelési folyamatot valósítanak meg az alapítvány trénerei. A PTE I. sz. Gyakorló Általános Iskolában az 5. évfolyamon az erkölcstan tantárgy keretében a közösségek sokszínűségéről, szabályairól és a konfliktusokról tanulnak a fiatalok, 11 héten keresztül. A Bártfa Utcai Általános Iskola 8. évfolyamos diákjai, 9 történelem órán foglalkoznak a demokrácia, a társadalmi rétegződés és az aktív állampolgárság kérdéseivel. Mindkét nevelési program eredményességét támogatják megfigyelőként a tantárgyakat eredetileg oktató pedagógusok, véleményük, visszajelzéseik fontos részét képezik a modell-kísérletnek.
A tanórákon alkalmazott módszerek a nem-formális tanulásra épülnek, vagyis a diákok tevékeny részvételére, a tapasztalat szerzésre és a különböző vélemények megfogalmazására, ütköztetésére. A tanulók nem elszenvedői, hanem aktív alakítói a folyamatnak, a szabályok konszenzussal jönnek létre, az értékelés során pedig ők fogalmazzák meg, hogy miben fejlődtek.
A projekt a következő tanévben, további intézményekben, újabb tantárgyakkal folytatódik, az érdeklődő általános és középiskolák, Az emberség erejével Alapítvány elérhetőségein jelentkezhetnek. A tapasztalatokat és a létrejövő szakmai anyagokat, egy 2016 tavaszán megjelenő kézikönyvben foglalják össze az alapítvány trénerei.

További információ: emberseg.hu/

Április harmadik hetében megvalósult egyik kisprojektünk, amelynek keretein belül a pécsi átmeneti gyerekotthon udvarát tettük rendbe, tettük gyerekbaráttá. Közel fél éve, hogy nyertünk ezzel az ötletünkkel a PwC Hungary cégcsoport Másokról szól! pályázatán. Mielőtt összefoglalnám a rendezés folyamatát, hagyok egy bejegyzést az önkéntesek toborzására, mert önmagában az is érdekes. Hátha valaki ötletet nyer belőle... :)

Az egész ott kezdődött, hogy a Faág Tanoda több mentora is most végzi a pszichológus képzést, aminek keretein belül ebben a félévben van egy kommunikációs órájuk. Az óra keretein belül többször is meséltek a Faágról és szóba került ez a pályázat is. Ekkor az egyik lánynak az az ötlete támadt, hogy ő majd segít további önkéntesek toborzásában, úgyis az óra teljesítésének része egy mini kommunikációs kampány lefolytatása.

A következő ötlete volt: a megvalósulás előtti héten, három napon keresztül "kistandoltunk" az egyetem különböző pontjaira, figyelemfelkeltő plakátokkal, amin az állt "Most TE is segíthetsz!". Az érdeklődők számára a projekt ismertetője, időtáblázat, pénzgyűjtő üvegek és egy nagy rajzpapír volt kirakva. Kétféle módon lehetett segíteni a projekt megvalósulásában: ha valaki ott helyben felajánlott valamekkora pénzösszeget (akár 20 Ft-ot), kapott egy "Segítettem!" feliratú karszalagot. Ha valaki az idejéből ajánlott fel az átalakítás hetére, konkrét fizikai munkára az átalakításban, akkor "Segítek!" feliratú karszalagot kapta. 

Egy idei kutatáson (van der Weele és von Siemens, 2015) alapult az ötlet, amiben a "self-signaling" és az önkéntes adakozás közötti összefüggést nézték és hasonló kutatási paradigmával dolgoztak egy egyetem hallgatói között. Röviden összefoglalva a lényeg: a karkötő folyamatos hordásával az egyén állandóan emlékeztetve van az ügyre, amire adakozott, így jobban elköteleződik iránta és talán általában a proszociális viselkedés irányába is. Réka - a pszichológus hallgató, aki mindezt megvalósította számunkra - azt várta, hogy nemcsak az elköteleződés lesz nagyobb, de az összrészvételi szándék is. Ugyanis, ha elkezdenek feltűnni a campuson a különböző színű karkötők, akkor elkezdődik azokról egy diskurzus, ami további önkéntesek vonz be számunkra.

Hogy ez a része mennyire működött? Vagyis, hogy mennyien kezdtek el beszélni az ügyről, nehéz megmondani... Meg vagyunk elégedve a toborzás eredményével - bár Réka és talán legbelül mi is -, egy kicsivel több emberre számítottunk. Összességében ezzel a módszerrel kb 35 embert sikerült megfognunk az ország legnagyobb bölcsészkaráról, a PTE-ről. Ennyi ember, valamint a Faág állandó önkéntesei és néhány pécsi lakos elég volt a kert rendbetételére.

De mennyire mondható sikeresnek a kampány, ha többezer emberből ennyit sikerült megfognunk?

Nem szeretnék hosszas fejtegetésbe kezdeni, inkább az első gondolatomat írom le erről. Legyen szó akár az utca emberéről, akár egyetem hallgatóiról, azt gondolom, hogy nehéz meglátni a folyósokon a színes, vidám rajzokat, amelyek arra buzdítanak, hogy gyere velünk önkénteskedni... amikor időhiányában A-ból B pontba rohanunk, vagy amikor annyian akarnak különböző termékeket reklámozni számunkra...

Előtte - Közben-Utána

A legtöbben a Pszichológia Intézetből jöttek el hozzánk. Miért? Mert egalább látásból ismerték az ott standoló diákokat, mert a Pszichológia Intézet Facebook-oldalán megosztották a képeinket, sőt még kör-emailt is küldtek nekik. Így könnyebb beadni a derekunkat egy nem mindennapi dologra, ugyanis már közösséget érzünk a többi résztvevővel, pl. a pszichológia iránti elköteleződésben. 

Mi, a Faág Baráti Kör Egyesület köszönünk minden segítséget!

Mind a kampány szervezőinek, mind pedig az önkénteseknek. Reményt adtatok! :)

L. Ritók Nóra írása, megjelent a www.osztalyfonok.hu honlapon

Sokszor próbálom megérteni, miért nem megy. Figyelem a rendszert, a reakciókat, az eseményeket, ami a szegregációhoz, integrációhoz kötődik. Sok megfigyelést tettem már, sok tapasztalatot gyűjtöttem a terepen, és a probléma különböző szintjén is. Néha megkísérlem leírni valamiféle rendszerbe foglalva ezeket a megtapasztalásokat, ami munkamódszernek sem rossz, hiszen, ha az ember rendszerezi, jobban átlátja ezeket, és megláthat beavatkozási pontokat is. Vagy azok hiányát. Aztán dolgozom tovább, majd újra megteszem ezt. Gyakran más struktúrában, más nézőpontból. Hogy minél teljesebb legyen. Egy folyamat ez az egész, bennem is, és körülöttem is, állandóan változó elemekkel. Tudom, többet kellene a siker oldaláról is szemlélni a dolgot. Talán új nézőpontokat hozna be az is. De nem bírom. Túl sok idő ment el azzal, hogy a sikerek fénye és fényesítése elfedte a problémát. Ami mára kezelhetetlen méretűvé nőtt. Addig maradok ezen a problémaközpontú megközelítésen, amíg nem érzékelek változást az integráció terén. Most úgy érzem, egy darabig ez biztosan így lesz. Ez az összegzés is a problémáról szól. Amit most látok, érzek, értek ebből az egészből.

Íme: Az integráció, főleg a mélyszegénységben élő, roma gyerekek integrációja nem egy sikertörténet a közoktatásban. Egyre kezelhetetlenebb folyamatok indulnak meg, megoldások sehogy sem körvonalazódnak, sőt, az utóbbi időben a probléma kezdett önjáró lenni, ami nem sok jóval kecsegtet bennünket a jövőre nézve. 

Az okokat több szinten is megtalálhatjuk, minden mindennel összefügg, ellentétes érdekek mozgatnak a háttérből, az elvárások hamisak, a kommunikáció és a döntések ellentmondásosak, a felelősség hárítása és az időhúzás beépült technika lett. Tulajdonképpen a rendszerváltás óta nincs valós szembenézés a problémával, a szőnyeg alá söprést magunkkal hoztuk, átörökítjük azokon a rejtett csatornákon, melyek generációk óta változatlanul működnek. A szakpolitikai szint attitűdváltást emleget, miközben lehetőséget teremt a szegregációra, szemet hunyva az elvesztett generációk felett.

Milyen gátjai vannak az integrációnak a különféle területeken, és milyen megoldási javaslatok körvonalazódhatnának?

Alapfelvetések:

• Szegregált közegben sem gyerek, sem felnőtt nem képes integrációs képességeket fejleszteni magában. Nincs olyan, hogy szegregált közegben készülhetünk fel az integrációra. Az integrációs képességek fejlesztését gyerekkorban kell elkezdeni, és támogatni végig, generációkon át.
• A probléma kialakulása generációkon át történt. A megoldás sem fog hamarabb beépülni.
• Az integráció sikeres lehet, ha felkészülten és motiváltan vesz benne részt a pedagógustársadalom is, és támogatja minden, a problémában érintett szereplő.
• Elsődleges a deszegregáció, utána (vagy közben) beszélhetünk antiszegregációs törekvésekről.

1. Az integráció és a szegregátumok közösségei

A legfontosabb talán, hogy itt már közösségekről sem beszélhetünk. A kirekesztett, lehetőségeitől megfosztott roma családok generációk óta átörökített nyomorúsága már szétzilált mindent. Iszonyatos ellentétek feszülnek a települések roma és nem roma, romungro és oláh cigány, őslakos és betelepülő lakosai között, a 21.századi szegénység sajátos törvényei diktálnak, olyan erők mozognak, melyek ellenére dolgoznak az integrációnak. Az iskolától a család fényévekre van, az elvárások számukra értelmezhetetlenek, az egyre inkább hatósági eszközöket alkalmazó iskola nem tud partneri kapcsolatot építeni a szülőkkel. A folyamatos problémák miatt a családok sem óhajtják az integrált közeget, az eltérő szocializáció túl sok konfliktust okoz, természetes reakció, hogy elmenekülnek előle. Ezt sokan értelmezik úgy, hogy lám, ők sem akarják az együttnevelést, és mivel demokráciában élünk, nem lehet valakit akarata ellenére más iskolába járatni, ahová nem szeretne.

Aki a problémát közelről nézi, annak egyértelműen átjön, hogy ez a kirekesztés, a hideg integráció miatti reakció, és a szülők nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, ami kellene ahhoz, hogy lássák, értsék az iskola és iskola közti különbséget, a „pillanatnyi jó” az életükben erősebben működik, így szocializálódtak. A jövőben való gondolkodásért tett erőfeszítések valahol elvesztek már, generációkkal ezelőtt, az iskolától folyamatosan távolodó szülői és nagyszülői életfelfogásban. És ebben nem ők hibáztathatók. Az ő döntéseik szorosan összefüggenek a megtapasztalásaikkal, amelyeket a többségi rendszerben szereztek. Segítség nélkül nem fogják másképp látni a helyzetet. Ahhoz pedig, hogy megértsék, az életük sok területén kell változáshoz segíteni őket, amiben az oktatás nem kezelhető egyetlen, elszigetelt elemként.

Ezen a területen a komplex problémakezelés és közösségfejlesztés adhat megoldást. Képessé kell tenni a közösségeket arra, hogy önmagukat megszervezzék, érdekeiket megfelelően képviseljék, lehetőségeiket kihasználják, közösségi szabályokat hozzanak. Hogy ne csak a mondatok szintjén éljék meg a gyerekeik jövőképét, hanem összefogva, egymást támogatva tegyenek is érte.

2. A helyi, nem roma közösség szintje

Az integráció nehéz kérdés. Sokan elvileg egyetértenek vele, kivéve, ha nem a saját gyerekükről, saját szomszédjukról, saját életükről van szó. Az ember már csak ilyen, mindenkinek egy élete van, abból szeretné a legtöbbet kihozni. És ebbe nem nagyon fér bele a roma integráció generációkon átívelő, nehéz kérdése. A nem cigány szülő, ha teheti, olyan iskolába viszi a gyerekét, ahol kevesebb konfliktussal, nyugodt légkörben nevelődhet. Ezért vállal utazást is, ha kell. Vállalja még azt is, hogy egyházi iskolába, adja abban az esetben is, ha nem is vallásos a család, nem csinál problémát az ideológiai zavarból. A szabad iskolaválasztás lehetőséget ad erre.

Vizsgálva a szülők döntéseit, főleg azokban az iskolákban, ahonnan elviszik a gyerekeiket, világossá válik, hogy nem a cigánygyerekek létével van gondjuk, hanem a negatív helyzetekkel. Az agresszióval, a lopásokkal, az ápolatlansággal, a csúnya beszéddel, azzal, hogy úgy érzik, a gyerekük nem halad megfelelően a tanulásban, mert a többiek magatartási gondjai miatt a pedagógus időt veszteget el. Ezek a gondok pedig főleg abból adódnak, hogy a problémás gyerekek aránya túl magas az osztályon belül, és nincs megfelelő szakember a velük történő speciális foglalkozásra.

A szülőket nem lehet rávenni, hogy cigányokkal teli iskolába írassák a gyerekeiket. De ha az iskola jó, ha a településen nem hallani újra és újra a negatív sztorikat az iskolai életről, ha valós, magasabb szintű oktatási szolgáltatást nyújt, akkor megindulhat a visszarendeződés. Fontos azonban tudni, hogy az iskola nem független a településtől. A befogadás ott sem alakul ki magától, ott is csak akkor bomlanak le a gátak, ha csökken a verbális és fizikai agresszió, megszűnnek a lopások, ha pozitív folyamatok indulnak el a közösségen belül. E nélkül hiába tennénk az iskolába remek szakembereket, fejlesztéseket, nem indulna meg változás.

A közösségfejlesztést nemcsak a roma közösségre kell vonatkoztatni, hanem az egész településre, lakókörzetre. A közhangulat pedig csak akkor fog változni, ha a pozitív történetek szaporodnak, a negatívak visszaszorulnak, és persze, ha erre a figyelmet tudatosan ráirányítja a közösségfejlesztő tevékenységet végző szakember. Ez a törekvés a rendszerben most sehol sem létezik.

3. Az oktatási intézmények

Ma a szegregálódó, vagy szegregált iskolák tantestületeire, pedagógusaira leginkább az eszköztelenség, a kiégés a jellemző. Az a problémahalmaz, ami a mélyszegénységgel, az eltérő szocializációval bejön a tanterembe, már nem kezelhető számukra. Ráadásul a központosítás épp a helyi megoldások lehetőségeit veszi el, fals elvárások nehezednek a pedagógusokra, teljesíthetetlen követelményekkel. A pedagógusok, ha tehetik, elmenekülnek ezekből az iskolákból, a szakemberhiányt a KLIK próbálja utazó tanárokkal megoldani, ám a magyar pedagógus nem erre szocializálódott, nincs utazó tanárként csoportidentitása, felelősségérzete, jövőképe, hiszen bizonytalan, hogy a következő tanévben hova kerül, így leginkább „letudja” az óráit, adminisztratív módon felel meg csupán az elvárásoknak.

Az ilyen tantestületeknek nincsen tehetségmegtartó képessége, a tehetséges szakemberek elmennek, kontraszelektált lesz a tantestület, és a negatív folyamatok erősítik tovább egymást. Az igazgatók számára nem vonzóak az ilyen iskolák, hiszen jóval több a konfliktus, mint máshol, nehezebb a pedagógiai munka, a rendszer a sikereket, a tehetséggondozást várja el tőlük, aminek képtelenek megfelelni, így egyre kevesebben adnak be igazgatói pályázatot az ilyen helyekre, ami magával hozza, hogy szakmailag egyre gyengébb vezetők kerülnek az iskolák élére. Nincs a rendszerben olyan igazgatói felkészítés, mentorálás, szupervízió, ami ma a vezetői képességek fejlesztésére irányulna. Sok igazgató úgy érzi, csak végrehajtó eszköz, döntési jogosítványok nélkül, túlzott adminisztratív leterheltséggel, sikerélmény híján, akit a felettesei ráadásul folyamatosan azzal szembesítenek, hogy nem jól végzi a munkáját.

A tantestületek nem egymást támogató pedagógusokból állnak. Amiben leginkább egyetértenek, az a gyerekek, szülők hibáztatása, nem a módszertani megoldásokat igyekeznek keresésén gondolkodnak. Nem beszélnek egymásnak a kudarcaikról, nem is pedagógiai kudarcként élik meg a sikertelen órákat, az okokat a gyerekekben, sosem a módszereik működésképtelenségében látják. Nem támogatják, nem segítik egymást. Azt hiszik, ha segítséget kérnek, azzal elismerik, hogy nem jó pedagógusok.

Az igazgatók sem jelzik, hogy eszköztelenné váltak. Elég csak megnézni a tanév végi beszámolókat, mind csupa sikerről szól, még ott is, ahol a gondokból, kudarcokból sokkal több jutott. Az igazgatók is úgy érzik, ha reálisan írják le a helyzetet, a saját alkalmatlanságukat teszik nyilvánossá, és elveszíthetik pozíciójukat. A pozitívumok kényszeres bizonyításába pedig minden belefér, még az is, hogy a kompetenciamérések napján pedagógusok kérésére maradnak otthon a gyengébben teljesítő gyerekek, hogy ne rontsák az összképet. Az osztályzatok sem reálisak sok esetben általános a gyerekek továbbgörgetése, a magántanulóvá válást is leginkább az iskola szorgalmazza, az egyéni életutaknál fontosabbnak érzik az osztályban tanuló többit, nem küzdenek egy-egy gyerekért. Mindent összegezve sem az iskolaigazgatók, sem a tantestületek nem akarnak integrációt, nem akarnak cigány gyerekeket, hiszen velük csak többletmunkájuk van, ugyanakkor sem a napi sikerélményt, sem a társadalmi elismerést nem nyerik el általuk.

A társadalom, a rendszer pedagógiai teljesítménynek a tehetséggondozást ismeri el, a felzárkóztatásra jóval kevesebb figyelem, elismerés jut. Nem vonzó ma olyan iskolában tanítani, ahol sok a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek.

Módszertani megújulás? Attitűdváltás? Ez a mostani helyzetben nem reális elvárás. Sok ponton kellene egyszerre beavatkozni itt is, hogy visszafordíthatóak legyenek a folyamatok. Szupervízió, megfelelő számú fejlesztő pedagógus, iskolapszichológus, megalapozott problémaelemezés, az iskolavezetők képzése, az ő felelősségükhöz megfelelő döntési funkciók hozzárendelése, a tantestületi támogató közeg visszaállítása, megkülönböztetett anyagi és társadalmi megbecsülés, és még sok más kellene ahhoz, hogy a munkájukat pedagógusként végzők szakemberek lehessenek újra.

4. Felsőoktatás, szakemberképzés, továbbképzések

Amíg a felsőoktatás olyan idilli helyzetre készíti fel csupán a leendő hallgatókat, amiben nincs eltérő szocializáció, amíg nem tanulnak a 21. századi szegénység természetrajzáról, megértéséről, a hozzá való viszonyulásról, amíg a gyakorlatokon nem találkoznak HHH és roma gyerekekkel, addig nem várható, hogy olyan pedagógusok kerüljenek ki az iskolákba, akik bármit is tudnak kezdeni az integráció kérdésével. A továbbképzések rendszere adott, ám az ott tanultak valós beépülése a rendszerbe elvétve történik meg. Az integrációt segítő képzések utánkövetése, a tanfolyamokat elvégzők mentorálása talán hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ne papírok, igazolások gyártása, hanem valós módszertani gazdagodás következzen be. Talán nem csak a tanfolyam elvégzéséig kellene követni a folyamatot, hanem az után is.

5. Intézmények közötti együttműködés

Az integráció-szegregáció, a mélyszegénység problémájának összetettsége jelzi, hogy a megoldás is csak komplex hatásrendszerrel működhet. Ehhez egy másfajta, valós együttműködés kellene, olyan szervezetfejlesztéssel, ami nem az intézményeken belül működne, hanem a probléma köré (sok esetben egy-egy család szintjéig eljutva) ültetné le azokat, akiknek dolga van vele, és így képesek lennének összehangolt hatásrendszert kidolgozva, egymást támogatva megoldásokat keresni. Ma ezek az együttműködések formálisak, adminisztratív módon működnek, nem egységes a protokoll, nagy a túlterheltség, leggyakoribb a „nem az én dolgom” hivatkozás és az egymásra mutogatás. Olyan rések vannak a rendszeren belül, amiben egész családok tűnnek el. Érthetetlen mulasztások sorát fedezhetjük fel, amelyekre leginkább csak akkor derül fény, ha valami tragédia történik, és a média kihangosítja. A határok betartása, a maguk adminisztratív lefedése lett a legfontosabb szempont a rendszeren belül.

A problémás családokkal dolgozók közül sokan kiégettek, eszköztelenek, munkájuk tárgyaként negatívan néznek az ügyfeleikre, és hatósági eszközöket alkalmaznak ott is, ahol erre nincs sem szükség, sem felhatalmazás.

Az integrációhoz szoros intézményi háló szükséges. Ennek vizsgálata elengedhetetlen, ha valós megoldásokhoz akarunk jutni.

6. Döntéshozó szint

Az intézményrendszer működését előíró protokoll döntéshozói szintről származik. Magyarországon a kormányváltások rendszerint olyan mértékű átalakításokat generálnak, amiket a rendszer képtelen követni. A gyors közoktatási változások, ahol sokszor egymásnak ellentmondó átszervezések, hatalmas hangsúly eltolódások történtek, kiszámíthatatlanná tették a rendszert. Hiányzik a kormányzatokon átívelő stratégia. Azt hiszem, itt található az integrációt leginkább akadályozó körülmény. Az, hogy a kedvező folyamatok nem épülnek egymásra, hogy az éppen regnáló kormány az előtte levő súlypontozást nem követi, hogy minden esetben a teljes rendszert megrengető változások történnek, hogy a fogalmak újra és újra átértelmeződnek, elbizonytalanít mindent és mindenkit. , Leginkább az átpolitizálódásnak köszönhető az is, hogy a korábbi szakértők szakértelme ismételten megkérdőjeleződik. Így ellehetetlenül a szakmai alapokon nyugvó, támogatásokat megfelelően elosztó rendszer működése. A reakciók ennek megfelelőek, és az állandó feszültség, a folyamatos támadások nem teremtenek megfelelő feltételeket a sikeres integrációhoz.

A rendszeren belüli ellentmondások kezelése nem történik meg, a problémákat kívülről, uniós fejlesztésekből próbálják megoldani, miközben maga a rendszer hordozza a hibákat. Jó példa erre a szegregált oktatást lehetővé tevő rendszer (az egyházi iskolák szegregáló hatást kiváltó léte), miközben ennek „javítására” uniós pályázatokból tanodákat működtetnek. Hézagos az iskolarendszer, a fejlesztések pályázatokból foltozgatják azt. Gátolja az előrelépést, hogy nem egyértelmű a döntéshozói állásfoglalás az integráció kérdésében. Előfordul, hogy érvényes bírói döntés mondja ki a jogellenes elkülönítést, ám az intézkedéseknek nem szerez érvényt az állam. Túl lassan körvonalazódnak a megoldási szándékok.

Sok az egyeztetés, a témához kapcsolódó konferencia, de tényleges lépések nem történnek.

7. A közvélemény

A közhangulat is integrációellenes. A média, a szélsőséges internetes oldalak a negatívumok kihangosításában járnak élen, szenzációként szerepeltetik a botrányos eseteket, nagyon kevés pozitív példával szolgálnak. Ezzel inkább erősítik a sztereotípiákat, mintsem feloldanák azokat. A problémák reális bemutatása hiányzik. Az állami média a sokszor hamis sikerkommunikációt szorgalmazza, a kereskedelminél pedig a nézettség az elsőrendű szempont, nem pedig a szemléletváltoztatás szándéka. A média ma nem számit partnernek az integrációban.

8. Jó gyakorlatok

A probléma megoldására legsikeresebben egyes egyházi és civil szervezetek tesznek kísérletet. Az ő munkájuk azonban nem tud beépülni az állami rendszerbe. Leginkább azért nem, mert ezek a szervezetek az állam működési hézagaira települnek rá, ott sikeresek, ahol az állam nem, és ahhoz, hogy a döntéshozók elismerjék, támogassák a munkájukat, el kellene ismerniük azt, hogy az ő rendszerük erre nem képes. Ezt pedig egyetlen kormány sem teszi meg. Az utóbbi időben a központosítás jegyében az állam próbálja ellenőrzése alá vonni ezeket a szervezeteket is, sok esetben gátolva a működésüket. Különféle, integrációhoz kapcsolódó szakértői csoportokban mostanában próbálnak a döntéshozók ezekből a civil tapasztalatokból meríteni, de a hangsúly még mindig inkább az egyeztetések tényének meglétén van, és nem az azokat előidéző változásokon.

Az óvodákban, iskolákban is számtalan jó gyakorlatot dolgoztak ki a különféle kormányok alatt, de itt sem figyelhető meg folyamatosság, hozzáférés, különféle uniós fejlesztések keretében történt projektek tűnnek el a süllyesztőben, és kezdődnek újabb kidolgozások a kormányváltások után. Sok támogatás társadalmi hasznosulása veszett már el. Ezek rendszerezése, gyakorlatba való beépítése, az egymástól tanulás egyelőre nem érzékelhető, vagy nem igazán eredményes. A kutatások következtetéseit sem viszik tovább szakpolitikai szinten, a megállapítások kirajzolódó tendenciái így nem adnak alapot a stratégiai szintű tervezésekhez. A „Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” churchilli idézete egyre inkább értelmezhető itt is. Mindeközben újabb és újabb generációk nőnek fel, esélytelenül. A 16 éves tankötelezettség tovább növelte a bajt, sok hátrányos helyzetű fiatal maradt ki így a középiskolából szakképzettség nélkül, maradva a közmunka és a szociális megélhetés csapdájában.

Az integráció ma a társadalom egyik legsúlyosabb problémája.

A megoldásra való igény egyre erősebb, mivel a problémák lassan kritikus méreteket öltenek. A hatósági eszközök túltengése, az egyre szélsőségesebb megoldások körvonalazódása nem fog megoldást hozni. Csak a pedagógia teremthet sikeres integrációt. Nemcsak a gyerekeknél, hanem a szüleiknél is, akik úgy nőttek fel, hogy az iskola nem tudott valós tudást, fejlesztést adni nekik. Ez generációs tudás- és képességhiányt eredményezett, és ez a jelenség csak tovább mélyíti a mostani, amúgy is egyre nyilvánvalóbb krízishelyzetet.

Van kiút. Megrajzolható. El kellene végre indulni rajta.

Tehetségnapok voltak mindenféle konferenciákkal a tehetséggondozásról. Én is kaptam egy meghívást egy előadásra, ami apropót adott ahhoz, hogy elgondolkozhassak újra a témán. Azt a címet adtam neki, hogy Tehetséggondozás a tanteremben és a tantestületben. L. Ritók Nóra írása

A gyerekek tehetséggondozása kapcsán újra végiggondoltam a különféle területeken tehetséges tanítványok lehetőségeit, újra arra a következtetésre jutva, hogy a mai iskolarendszer leginkább azoknak kedvez ezen a területen, akik általában jók. Mert a tehetséggondozás folyamata nálunk úgy vihető végig, ha valaki jó gimnáziumba jut, majd onnan egyetemre. Ha ehhez megfelelő pontszámot gyűjt nyelvvizsgával, pluszpontokkal. Aki egy speciális területen tehetséges, de másban pl. részképesség-kieséses, nos, neki nem sok babér terem, persze vannak kivételek, jó érdekérvényesítési képességgel rendelkező szülői háttérrel rendelkezők, de nem ez az átlag.

Eszembe is jutott, mekkora viták voltak, amikor még egy művészeti középiskolában tanítottam, hogy kit vegyünk fel a felvételi eljárás után? Akik nagyon tehetségesek rajzban, és nem baj, ha a közismereti tárgyakat nem tudják olyan jól, vagy azokat, akik ugyan nem annyira tehetségesek, de jó jegyeik vannak? A tantestület leginkább ez utóbbit óhajtotta, ezután fogalmazódott meg bennünk a „szorgalmas, de tehetségtelen tanítványoktól ments meg uram minket” óhaj, mert bizony, a szaktanároknak nem kis kihívást jelentettek ezek az egyébként aranyos gyerekek. Sokat írtam már effélékről, főleg a hátrányos helyzetű tehetségekről, no meg arról is, ki az elismertebb pedagógus nálunk, a tehetséggondozó vagy a felzárkóztató. Így most nem is erről, hanem inkább a tantestületi tehetséggondozásról gondolkodtam.

Mert a tantestületen belül is akadnak tehetségek, pedagógusok, akikben több van, mint az átlag, és akiknek tehetségét segíteni kellene kibontakozni. Mert attól mindenki jól járna. Az iskola is. De ez nem egyszerű. Főleg most nem. Mert a tehetséges pedagógus mindig új utakat keres. Átrendezi a termet, nem azt a tankönyvet akarja, mint a többi, meg állandóan fénymásol elengedve a füle mellett a megjegyzéseket, képes még a szabad idejében is a gyerekekkel foglalkozni, kirándulásokat szervez, nyüzsög.

Ezt egy átlagos tantestület nem bírja. Túl sok oda. Egy idő után olyan, mintha a többi, a rutinból tanító, a tapasztalt, az nem csinálna semmit. Piszkálják hát. Kiutálják. Először nem örülnek a sikerének. Aztán epés megjegyzéseket tesznek rá. Később keresztbe tesznek neki. Utálják, mert a gyerekek jobban szeretik. Mert a tehetséges tanárt mindig jobban szeretik a gyerekek, mint a középszerűt. A tehetséges tanár óráin mindig történik valami izgalmas. Mert készül arra, hogy az órája izgalmas legyen. De az efféle dolgokat a tantestületek zöme nem szereti. Jobb, ha egy szinten teljesít mindenki. Ha nem lóg ki senki a sorból. Nem hiányzik senkinek, hogy a léc magasabban legyen, és a végén még ahhoz kelljen igazodni. Ki akar többet dolgozni?

A tehetséges pedagógust többnyire nem tudja megtartani a tantestületi közösség. Ma a tantestületek zömének nincs tehetségmegtartó képessége.

Gorzsás Balázs munkája

A tehetséges tanár pedig elmegy. Oda, ahol értékelik a kreativitását. És ez leggyakrabban nem a pedagóguspálya. Persze, ha az igazgató mellé áll, akkor minden más. Akkor a lendület, ami az ő lételeme, az besodorja a kollégák egy részét is. De nehéz egy igazgatónak elviselni azt, ha tehetséges kollégája van. Pláne, ha gyakran tehetségesebb, mint ő maga.

Mert sok igazgató azt hiszi, attól, mert ő vezető pozícióba került, ő lett a legokosabb. A legtekintélyesebb, a mindent jobban tudó. Kevesen tudnak olyan légkört teremteni, ahol a saját egójuk nem nyomja agyon a többit. Nemrég hallottam, hogy egy jelenléti ívet újraíratott egy vezető. Mert nem az ő neve volt az első. És az első sor az neki jár. Mert ő a vezető. Ő, aki „vezetői szintű” megbeszélésekre jár. Aki a rangot a pozícióval köti össze. Rangként éli meg az igazgatói munkát.

A vezetőtől sok függ. Persze, az a jó, ha tekintélye van. De nem a pozíciótól. Hanem a szakmaiságától, emberi kvalitásától, tisztességétől, attól, hogy képes csapatot építeni, képes a jelekből olvasni, látja, ha valakit valami bánt, aki képes megdicsérni, irányt mutatni, arculatot adni. Tényleg, mi a helyzet a tehetséges vezetővel? Ő vajon képes ma a kreatív képességeit megfelelően kihasználni? Az ő tehetséggondozásával foglalkozik valaki? Talán a KLIK? A nagy végrehajtások rendszerében hogyan tud ma túlélni egy tehetséges iskolaigazgató?

Azt hiszem, sok tehetséget fecsérelünk ma el. A tantestületekben, a pedagógusok, és az igazgatók között. Akik ma inkább elmenekülnek az oktatásból. Szerintem ezzel senki sem foglalkozik. Vagy egy felnőtt szakember tehetsége már kipipálható? Az már megvolt? Arra nem kell figyelni? Akkor a cégek, a nagy vállalatok szerte a világon miért foglalkoznak ezzel? Miért profitálnak abból, hogy fejlesztik, hogy olyan helyzetbe hozzák, ahol még jobb lehet? Ők miért gondolják, hogy ez fontos?

A tehetséges tanárok nélkülözhetetlenek lennének a kedvezőtlen folyamatok megállításában. Ők talán még képesek lennének visszafordítani valamit. De őket is legyűri valami, amit körül sem tudunk rendesen határolni. Szakmai féltékenység, kicsinyesség, merev szabályok kusza rendszere. Nemtörődömség. Ellenségkép. Irigység. Káröröm.

És így veszítjük el a jó iskola ideáját is. Pedig a jó iskola az olyan, amiben mindenki tehetségesnek érezheti magát. A gyerekek, a pedagógusok és az intézmény vezetője is. Vajon ilyen-e a rendszerünk? Vagy maga a rendszer idézi elő a kontraszelekciót?

Madarász Roli saját rajzát mutatja

Április harmadik hetében megvalósul egyik kisprojektünk, amelynek keretein belül a pécsi átmeneti gyerekotthon udvarát fogjuk rendezni, kicsinosítani. Közel fél éve, hogy nyertünk ezzel az ötletünkkel a PwC Hungary cégcsoport Másokról szól! pályázati kiírásán. Többfordulós volt a megmérettetés: első körben a cég munkatársai választották ki a továbbjutókat, majd egy szakmai zsűri előtt kellett prezentálnunk az ötletünket. Bacskai Zsófia írása.

Ide nem közvetlenül, mint Faág pályáztunk, hiszen a kiírás ötfős egyetemista csapatokra vonatkozott, de természetesen a tagok mind az egyesület állandó önkéntesei. Nehéz volt meggyőzni a zsűrit, hiszen valamilyen fenntartható társadalmi hasznosságot vártak az egyetemistáktól, erre mi oda megyünk és közöljük, hogy akkor egy állami fenntartású intézmény kertjét raknánk rendbe. Ha nem pszichológus hallgatók lettünk volna, akik lélektanilag vezetik le egy rendezett kert szükségességét és az egyesületünk célcsoportja miatt nem lenne folyamatos kapcsolatunk az intézet dolgozóival és az éppen bent lévő gyerekekkel, akkor nem is nyertünk volna.

Mi a célunk a projekt megvalósulásával? Az, hogy a gyerekek egy olyan környezetbe érkezzenek a családból, nevelőszülőktől, vagy egyéb tartózkodási helyből való kiemelés után, ahol azt látják, valódi védelembe kerültek, és az otthon érzése még jár nekik. Okkal kerülnek ide a gyerekek, ami tudjuk, hogy sok esetben a szegénységből eredeztethető. A képek alapján is látszik, hogy nehéz lehet bedolgozni és megérteni egy gyerek számára a bekerülés körülményeit, ha ez a látvány fogadja..

Hamarosan jön a folytatás, melyből az is kiderül, milyen eredményekkel járt az udvarszépítő projektünk! :)

Ma, április 17-én rendezik meg első ízben a Tanodák Éjszakáját. A népszerűsítő programsorozat célja, hogy a széles közönséggel is megismertessék a tanodák munkáját, az ott dolgozók és ott tanulók életét.

A mostani rendezvények alkalmasak arra, hogy az érdeklődők betekintést nyerhessenek ezen intézmények mindennapjaiba, jobban megismerjék a célkitűzéseiket, az eszközeiket.

A tanoda-hálózat jó néhányszor az utolsó lehetőséget jelenti sok gyereknek a felzárkózásban, abban, hogy valamiféle segítséget kapjon a tanulmányaihoz. A sokszor igen nagy szegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek csak a tanodák tanáraitól várhatnak támogatást.

Jelenleg több, mint 150 tanoda működik országszerte, de sajnos az őket érintő támogatási politika igen bizonytalan manapság. A hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásával és felkészítésével foglalkozó tanároknak mindennap meg kell küzdeniük a finanszírozás esetlegességével és az ebből adódó bizonytalansággal. A tanodák nagyon fontos szerepet játszanak a szegregáció elleni küzdelemben és az esélyegyenlőség melletti kiállásban is.

Az ország számos pontján van mód arra, hogy felkeressük a tanodákat, és bekapcsolódjunk az ott zajló eseményekbe. A programok általában kora délután kezdődnek, és éjfél körül érnek véget. A részletes műsort a helyszíneken lehet megtudni, illetve a Facebook-on lehet utánanézni.

A kezdetek

Miskolc Avas II. ütemében, a Szilvás utca 19-es szám alatt található négy emeletes lépcsőház földszintjén helyezkedik el a Megújulás-Jelenlét program akcióterületének központjában az az Avasi Settlement lakás, melynek megálmodói a Dialóg Egyesület és a helyi lakosok. Ez az új típusú, közösségi funkciókkal rendelkező lakás biztosíthatja a lakótelep lakóinak találkozási lehetőségét, helyet adhat kisebb közösségek rendszeres programjainak, segítheti a megfelelő információkhoz való folyamatos hozzáférést. A settlementben zajló közösségfejlesztő tevékenységekhez tartozik a helyi lakosság aktivizálása, életminőségének javítása, képessé tétele, információ nyújtása, különböző emberek, csoportok és közösségek közötti kommunikáció segítése, képzés, oktatás, szakemberek bevonásával, valamint fontos szempont, hogy a settlement mindenki számára nyitott közösségi ház funkciót töltsön is be. A beavatkozás alapja a célterületen zajló aktív, állandó (settlement típusú) szociális munka, és a célcsoport, valamint a helyi közösség minél teljesebb bevonása a fejlesztési folyamatokba.

A settlement lakás hasonló módon kíván majd működni, mint az Avasi Közösségi Tér, azonban amíg a közösségi tér az egész Avas városrész közösségi tereként működik, a settlement lakás fokozottabban fókuszál az akcióterületre, tehát a szomszédos lépcsőházak lakóira. Az Avasi Közösségi Térben már megszokott programelemek, és helyi cselekvések mellet azonban szakmai munkatársak (Miskolci Egyesített Szociális, Egészségügyi és Gyermekjóléti Intézmény) bevonásával különböző szolgáltatásokat is tervez biztosítani a helyiek számára. Ilyen szolgáltatások például életvezetési tanácsadás, munkaerő-piaci reintegráció segítése és a fiatalokkal végzett hasznos szabadidő-eltöltés (kortárssegítés).

Az igazi önszerveződést nemcsak a helyi programszervezés lehetősége, hanem a szervezett helyi közösségi érdekvédelem is motiválja. A settlement típusú működésben a helyi közösségi színteret vagy szomszédsági központot működtető helyi szervezetet az önkormányzat megfelelő szerveivel való együttműködésen túl egyetemisták és önkéntesek segítik.

A settlement lakást üresen, leamortizált állapotban kapta meg az egyesület, hogy a lakók bevonásával újítsa fel, és töltse meg élettel. Bár a lakás állapotát látva többen kételkedtek a megvalósításban, mégis a lelkes lakók bevonásával gördülékenyen ment a lakás élhetővé tétele. Több lakógyűlés után a lakók együttesen takarították ki a teljes lépcsőházat, majd segédkeztek a lakás kifestésében is. A festés után közösen összefogtak a bogarak, ellen így hatékonyabban lehetett irtást végezni, egyszerre az egész lépcsőházban. Panasz, szerencsére, azóta sincs.

Jövőkép

Miután a lakókkal együtt kifestettük a megújulás alatt lévő settlement lakást, gyorsan berendeztük, és működőképes állapotba hoztuk a konyhát. Több klub (Eleven Föld Egyesület, Életmód Klub), illetve avasi lakó jött ide főzni vagy sütni, akiknek nem volt lehetőségük máshol elkészíteni az ételt. Nem sokkal utánuk gyerekek özönlötték el a még alakuló teret, melyet a gyakornokokkal együtt rendezgettünk szépítgettünk addig is. A kortárs gyerekcsoportos foglalkozásnak bár még kissé szokatlan volt a lakás jellegű helyszín, de talán pont emiatt tudott meghittebb, családiasabb légkört kialakítani a fiatalok között.

Jelenleg egyre nagyobb az érdeklődés a lakók részéről, napi szinten látogatnak minket, egyelőre csak a kíváncsiság hajtja őket, azonban a tér használatára buzdítunk mindenkit, ami mentén elindul több helyi lakóval is a gondolkodás: akár sütés főzés, balkonkertészet, gyerekprogramok, munkaerő-piaci tanácsadás vagy közösség rendőri ügyelet is megvalósulhat a jelenlegi tervek és ötletek alapján. Természetesen mi minden kezdeményezést támogatunk, de addig is, aki csak egy kis pihenésre, ötletelésre, közös gondolkodásra vágyik, sok szeretettel várjuk az avasi settlement lakásban: Miskolc, Szilvás utca 19. fsz/2 alatt!

A Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának szociális munka és közösségi animátor szakos hallgatói voltak vendégeink Miskolcon, az Avas lakótelepen. Ellátogattak az Avasi Közösségi Térbe, az Avasi Közösségi Kávézóba, az avasi settlement lakásba. Tóth Tibor az Eszterházy Károly Főiskoláról érkezett és az eseményt filmre vette, hogy később módszertani anyag részévé válhasson.

Mindannyian azért látogattak el az Avasra, hogy megismerjék a több évre visszanyúló közösségi fejlesztési folyamatokat.